A Festőteremben a Soproni Tavaszi Napok rendezvényeként Bráda Tibor Munkácsy-díjas festőművész, egyetemi docens nyitotta meg Mészáros György festőművész tárlatát a soproni Festőteremben.

Mészáros György festőművész, Horváth Zoltánné a Pro Kultúra Kht. művészeti igazgatója, és Bráda Tibor festőművész a tárlatmegnyitón

    Időtartamban húsz alkotóévet ölelnek fel Mészáros György vegyes technikával készült – a Festőterem belső kiállító helyiségét elfoglaló –  fesményei.
Elvont gondolatiságuk ellenére az alkotások érezhetően konkrét élményekből ihletettek. A visszafogott tónusú színhasználat – esetenként, akár monokromatikus megoldásaiban – a gondolatiság szolgálatában áll, míg az elmaradhatatlan rózsaszín – aktok, emberi arcok – az életszerűség, a valóságba való visszautalásként jelenik meg Mészáros György képein.

– Kezdjük az életpályád, életutad rövid vázlatával.
– 1951-ben születtem egy Balaton melletti kisközségben, Vilonyán. Apám kántortanító volt, majd járási művelődési osztályvezető, tehát a humán kultúra ott volt a családban. 1965-től 1969-ig Budapesten, a Képzőművészeti Gimnáziumban tanultam alkalmazott grafikát. Az általános iskolai rajztanárom, Györe Géza – Aba-Novák tanítvány, egy szerencsétlen sorsú, de igen nagy tudású, óriási tapasztalattal rendelkező ember – irányított erre a pályára, ő készített fel. Azt hiszem, az ő természetelvűsége, emberközpontúsága volt a legmeghatározóbb a szemléletem alakulására, a mai napig hatóan. Apám támogatta, hogy a fővárosban tanuljak, ő ugyanígy, egy kis faluból került tanítóképzőre, Nagykőrösre. Tudta, hogy el kell menni, úgyhogy erre biztatott engem is. Bár eredetileg a veszprémi Vegyipari Technikumba készültem, a rajz csak amolyan szabadidős játék volt. Szerettem csinálni, másolgattam a húszforintosról Dózsát meg Batsányi-fejeket rajzoltam, de arra nem gondoltam, hogy ebből valami komolyabb is lehet. Györe Géza tanácsára, inspirációjára aztán mégis ebbe az irányba állt az életem. Apám úgy nézte a dolgot, hogy ha nem vegyipari, hát művészeti, a lényeg, hogy gimnázium, érettségi, főváros. Arra, hogy ott a szokványos gimnáziuménál habókosabb társaság van, nem hiszem, hogy gondolt, s akkoriban az a kérdés sem fogalmazódott meg ilyen élesen, mint manapság, hogy kenyérkereseti szempontból érdemes megfontolni, képzőművész legyen-e az ember vagy vegyészmérnök. A gimnáziumi évekből Gacs Gábor grafikusművész és Balogh István, a később híressé vált plakátművész voltak a legfontosabbak számomra. Nem volt könnyű a négy év a fővárosban, nem csak azért, mert kemény követelmények voltak, hanem például olyanok miatt, mint a rettentő erős tájszólásom, ami közvidámság tárgya volt, főként a kezdeti időben. A középiskola után a Képzőművészeti Főiskolára jelentkeztem. Minden okom megvolt rá, hogy azt higgyem, felvesznek, mert kitűnőre érettségiztem, de nem sikerült, s a Tanárképző Főiskolára mentem, matematika-rajz szakra. A Képzőművészeti Gimnázium nagy hagyománnyal rendelkező, komoly szakembergárdája, komoly szakmai felszereltsége után a tanárképző eszközkészlete, rajzhoz alkalmatlan, kisméretű termei, szakmai programja kiábrándítóan kisszerűnek tűnt, de mindegy már. Amikor végeztem, nyolc évig Tapolcán egy középiskolában tanítottam matematikát, mellette voltam kollégiumi nevelő meg minden fene. Két évvel az érettségi után jelentkeztem Képzőművészeti Főiskola rendkívüli tanárképző tagozatára, amelyik a rajz szakos tanároknak középiskolai tanári képesítést ad. Kemény elméleti tárgyak, erős feladatok, nyáron nagyon komoly műtermi program. Itt ismertem meg Patai Lászlót, aki freskókat festett, templomokban, Szegeden, az Országházban, sok más helyen; köztéri munkái is vannak. Lassan elkezdtem araszolni, átjártam tanítani Szombathelyre, a Tanárképzőre. 1981-től 1994-ig voltam a rajz tanszéken, kezdve a tanársegédséggel, befejezve a tanszékvezetőséggel. Szamárlétra. Aztán egyszer bejött a tanszékre egy ember, aki azt mondta, hogy jó napot kívánok, Tasnádi György vagyok, mondom, én Mészáros György vagyok; azt mondja, szervezek Sopronban egy művészeti iskolát, s a környékben kontaktust, tanárokat keresek. Szó szót követett, én viccesen mondtam, hogy ha kell egy tanár, szóljon, és már ott is vagyok. Az eredeti elképzelésben Tasnádi Szombathelynek is szerepet szánt, Sopronban a fa, papír és egyéb, emitt meg – a stúdióra alapozva – a video, audiovizuális ág lett volna, de az akkori vezetés valami miatt nem volt a dologra vevő. Ebben az időszakban jött egy magánéleti váltás is az életemben, úgyhogy amikor 1994 januárjában Tasnádi Gyuri azt mondta, hogy na, most tényleg kell egy tanár Sopronban, gyere, akkor jöttem.

– Az Alkalmazott Művészeti Intézet létrejöttének történetét ugorjuk át. Részint azért, mert a VÁRhely lapjain éppen most három éve, hogy bemutattuk, részint pedig azért, mert ha ebbe belevágunk, sose jutunk el odáig, hogy miért s hogyan lettél templomfestő. Akkor ez mindjárt legyen is kérdés.
– Három évvel ezelőtt kezdődött a történet. Van egy, tán háromszáz lelkes falu Olaszországban, Avasinis, amit a nagy udinei földrengés szinte teljesen romba döntött. Csak egy-két ház maradt meg és a templom, de annak is beszakadt a mennyezete. Apránként rendbe hozták, de üresen maradt a mennyezetfelület, melyen korábban egy freskó volt. Mikor a falunak, mely rendszeresen ad otthont kulturális rendezvényeknek, fesztiváloknak, valamennyire meggyarapodtak a bevételei, az ott élők úgy döntöttek, hogy megcsináltatják a mennyezetképet. Festőt kerestek, megkérdeztek két-három embert, s végül eljutottak hozzám.

– Éppen hozzád, Magyarországra, Sopronba?
– Nem valami csodás jelenés a magyarázat, volt már soproni kapcsolatuk régebbről; a fakereskedő, aki felkarolta és anyagilag is támogatta a templom ügyét, maga is járt Sopronban. Akkor hallott arról, hogy működik itt egy művészeti intézet, hát érdeklődött,nincs-e művésztanárok között nekik alkalmas valaki. Először ugratásnak gondoltam a kérdést, hogy festenék-e templomi mennyezetképet. Szóval az egész egy őrült véletlennek köszönhető. Amikor kiderült, hogy komoly a dolog, sokat töprengtem, hogy vállaljam-e, aztán vettem egy mély lélegzetet, és igent mondtam. Írtak egy levelet, amiben meghívtak Avasinisbe, hogy megbeszéljük a teendőket. A falu elöljárósága a kocsmában szervezett egy összejövetelt, ahol részletesen elmesélték, hogy mit szeretnének, mit várnak tőlem és mit vállalnak ők, például számtalan engedély, jóváhagyás beszerzését az egyházi, a műemléki és egyéb hatóságoktól.

– Nyilván volt határozott elképzelésük, hogy mit várnak tőled.
– Részben. Úgy indult a dolog, hogy rekonstruálni kell az 1850-es építésű, egy terű, klasszicizálónak nevezhető, rém egyszerű falusi templom seccoját. A kezembe adtak egy kis fotót a régi képről, aminek Mária dicsőítése volt a címe, illetve témája, és megkérdezték, hogy le tudnám-e másolni. Viszonylag hamar sikerült lebeszélnem őket a másolásról, s azt javasoltam, hogy jobb lenne ugyanezt a történést, nagyjából ugyanazokkal a szereplőkkel és ugyanolyan térbeli elrendezéssel újraalkotni.

– Mit éreztél, amikor véglegesen igent mondtál a feladatra?
– Valami különös indulatot és becsvágyat. És ijedtséget, amin igyekeztem minél hamarabb úrrá lenni. Ők elkezdtek utánajárni a hivatalos teendőknek, én meg közben itthon készítettem a rajzokat, a vázlatokat. Többször lementem, egyeztettünk, de csak 2000 januárjában mutattam meg nekik először az elképzeléseimet. Vittem egy 1:10-es vázlatot és egy 1:1 méretű angyalt, hogy lássák, mégis hogy fog a dolog kinézni. Este összegyűlt egy társaság a falu közösségi házában. Ott volt a polgármester, a pap és a környékből egy-két festőember. Kiragasztottam a rajzokat, s a falu, mint egy zsűri, “megbírálta” a látottakat. Sokat beszéltek, vitatkoztak, de tetszett nekik, bár egyfolytában a régi mennyezetképpel hasonlították össze. Nagyon hangulatos összejövetel volt, s azért ragadott meg nagyon, mert olyannak éreztem az egészet, ahogy az ilyesmit régen is csinálhatták.

– Előfordul, hogy a “civil” megrendelő olyan igényekkel, kívánalmakkal lép fel, amiktől a szőr is feláll az alkotó hátán.
– Nem álltak elő ilyesmivel. Nem beszéltek bele. Csak kíváncsiak voltak. Nekem arról kellett meggyőznöm őket, hogy képes vagyok erre a feladatra.

– A tervek, vázlatok, amiket vittél, találkoztak az ő várakozásukkal?
– Lényegében igen. Inkább csak kisebb nemzedéki konfliktusfélét szültek. A fiatalok nagyon mellette voltak, hogy igen, ilyen legyen, az idősebbek, akik emlékeztek a régi képre, annak az ódon hangulatát szerették volna jobban érezni.

– Miben különbözött az új kép a régitől?
– Leginkább abban, hogy derűsebbre, levegősebbre akartam csinálni. De ez nem érte őket váratlanul, mert előre elmondtam, mi a szándékom. Verbálisan megelőztem a képeket. Látták, hogy van koncepcióm, s megértették, hogy akkoriban az volt nyilvánvaló, ahogy festettek, a huszadik században pedig megint más a nyilvánvaló. És hogy a templom az a hely, ahol minden nemzedék jogosult ott hagyni a nyomát, tehát emiatt a templombelsők szinte szükségképpen eklektikusak, sőt, az esztétikai szintek változatosságát és eltérését is természetesnek kell tekinteni. A templomi művészetben a spirituális tartalom és erő független az esztétikai értéktől. Sokszor előfordul, hogy egy teljesen ügyetlen falusi mester képe, amihez például egy bénának a gyógyuláslegendája kötődik, ereklyévé válik, ilyenkor nevetségesen érdektelen és értelmetlen minden művészi nívó, amihez bárki mérni próbálná. Ebből indultam ki én is, hogy az ijedségemet elhessentsem, vagyis hogy az lesz a legjobb, ha azt csinálom, amit én tudok. Ott lesz az én képem, olyan, amilyen, aztán majd egy idő után beérik, beigazodik. Vagyis a majmolás a legrosszabb út. Persze tudomásul kellett vennem, hogy vannak bizonyos tradicionális elemek, amik kötelezőek. Mindenesetre adva volt a régi kép, ami sok mindent meghatározott. Például az új kép figuráinak csoportosítását, tehát hogy nagyjából milyen lesz az alapvető figurális elosztás; nyilván fönt a Szentháromság, alatta Mária, angyalokkal körülvéve, a köpönyege alá sorolnak a szüzek. Ahogyan az eredeti képről is leolvasható – Szent Domonkos az egyik oldalon az összes attribútumával, a bibliás angyal,a fáklyás angyal, a másik oldalon Katalin a rózsafüzérrel. Nagyjából tehát megvolt egy teológiai séma. Az volt a szándékom, hogy az egészet egy merészebb perspektívába tegyem, de utalva valami fajta barokkos előképekre, meg általában is azt gondoltam, hogy mindenféle képi idézeteket kell használnom, mint például a kicsit kiforduló szemek, az enyhén affektáló, ég felé nyúló tenye- rek, lobogó drapériák, átszellemített karakterek és hasonlók. Fontos szempont volt, hogy az egész “gyorsan olvasható” legyen. Tehát ha valaki belép és fölnéz, akkor azt gondolja, hogy igen, tényleg, a templomban így szokott kinézni a dolog. Másrészt a színekkel az volt a szándékom, hogy a kép kicsit élénkebb legyen, mint volt, és derűsebb is, hogy mindenhol menjen át a fény. Ez, a Szentháromsággal összefüggésben, esztétikailag, etikailag is indokolható volt. És végül, amit persze mondani könnyű, a színeket és a figurákat úgy válogatni és megcsinálni, hogy megfeleljek minden műfaji követelménynek, de közben mégse tegyek erőszakot a saját magam kicsit rajzos, kicsit festői karakterű közlésmódján.

– Kellett elméleti tanulmányokat folytatnod az előkészületek során?
– Igen, hogy fölismerjem, megértsem a szereplőket, a helyzeteket. Átlapoztam sok mindent, keresztény lexikonokat, albumokat. Voltak persze az eredeti képen teológiailag nem azonosítható figurák, vélhetően világi személyek is. Donátorok vagy elöljárók, vagy Isten tudja, kicsodák. Ilyenekből én is megpróbáltam egypárat a magam szája íze szerint föltenni.

– A festő általában nem szokta megállni, hogy saját magát is is oda ne fesse.
– Még a vázlaton rajta vagyok. Lesek ki a zászló alól.

– Nem érezted úgy, hogy gúzsba kötve kell táncolnod, valami rég elmúlt, akár avíttnak is nevezhető műfaj reguláinak engedelmeskedve?
– Hát, kétségtelen, a képzőművészet a barokk óta nem egyházi keretek között újult meg. Utána már a világi műfajok vették át a prímet, vagyis az egyházi művészet ilyen értelemben tényleg akár ásatagnak is nevezhető. Mégis különös és különleges munka volt. Az a falugyűlés furcsa élményt adott, azt, hogy múzeumokban és rangos helyeken kiállítani, díjakat nyerni bármilyen fontos, csak egy kvázi dolog, mert a kép sokszor egy múzeum raktárában köt ki, vagy nem tudom hol. Ez meg “használatba” kerül. Valóságos. Ez tetszett. Lehet, hogy a gyűlésen tapasztalt lelkesedés bizonyos értelemben anakronisztikusnak nevezhető, de ott, annak a közösségnek ez egy lényeges ügy volt. Jöttek érdeklődtek, civakodtak egymással. Közük volt hozzá. Tanácsokat adtak. Amikor például megpróbáltam az alakokat egy merészebb perspektívában elhelyezni, és emiatt Mária, mivel fönt van valahol a felhők között, kisebb lett volna, azt mondták, hogy szó sem lehet róla. Függetlenül attól, hogy milyen mesz-sze van, őneki nagynak kell lennie, és kész. Bevallom, még tetszett is nekem, hogy ilyen következetlenségek legyenek a képen.

– Az egyházi személyek vagy szervezetek mennyiben szóltak bele a munkádba?
– Nem csak a falunak mutattam meg a tervet. Legalább két vázlatot elvittek Triesztbe, Velencébe, sok felé kellett vele “házalni”; egy csomó levelet őrzök, hogy mit írtak vissza, mire kell figyelni, tehát szemmel tartották a dolgot.

– Gondolom, ők főként teológiai szempontok szerint véleményezték a képet.
– Igen. Így van. Ők is kiemelték Mária jelentőségét, csak nem fizikai méreteket fogalmaztak meg, s nem gondolták, hogy a központi szerep feltétlenül csak úgy jeleníthető meg, hogy a kép középpontjába kell festeni. De helyben, már a munka közben is voltak teológiai viták. A képen van egy panoráma, melynek a közepén, lent a völgyben látszik a falu és a templom. A helybéli meg a szomszéd plébános följött az állványzatra, és arról folytattak diskurzust, hogy az égi szféra és a valóság szférája éles vagy lágy kontúrral választandó-e el. Egyikük úgy gondolta, hogy a néző számára legyen világos, hogy ez két külön világ, s ne mosódjon össze a valóságossággal a vallásos fikció, a másik ezzel szemben úgy vélte, hogy nem baj, ha az emberek azt hiszik, hogy az a világ ennek a folytatása.

– Mikor kezdted a festést?
– 2000 januárjában kezdődött a szervezés, aztán megfestettem a vázlatot. Nem könnyítette az előrehaladást, hogy augusztusban már úgy dolgoztam, hogy gerincműtét előtt álltam. Öt percet festettem, fél órát feküdtem, majd megőrültem, de csinálni kellett. Aztán ősszel átestem a műtéten, s januárban már Avasinisben voltam.

– Mekkora a kép mérete?
– Nagy, tizenkétszer öt méter. Hatvan négyzetméter. De ez okozta a legkevesebb feszültséget. A nagy felületen általában jól érzem magam, köszönhetően például a szombathelyi képtárnak, melynek szép nagy terei voltak, s ahol kiállításokon kipróbálhattam, hogy “hogy szólalnak meg” a nagy méretek. Én kis képet nem tudok csinálni. Az viszont már okozott problémát, hogy fönt lesz, és nagyon messziről fogják nézni. A nagy méretű képeknél az a fontos, hogy az ember jól tudjon koncentrálni, hogy össze tudja fogni az egészet. Szuggerálom magamat, nézem a képet, sokszor nem festek fél óráig vagy órákig, és akkor egyszer csak odahúzok egy háromszor hetvenes flekket. Ilyenkor úgy érzem, hogy na, most ez jó, ez megtámasztotta vagy megtartja az egészet. Az is segített, hogy szoktam embereket festeni, rajzolni.

– Hány figurát festettél?
– Harminc körülit. Másfél- két méteres alakok, apróbb angyalok, mindenféle. Vannak jól sikerült részek, alakok, amiket most se csinálnék másképp, de olyanok is, amiknek ötször is nekirugaszkodtam, s mégsem vagyok velük most sem megelégedve.

– A művészi feladaton túl ennek a fajta munkának van egy nagyon kemény fizikai része is.
– És technikai. Állványzatot kell készíteni.

– Ez is te feladatod volt?
– Csak a tervezés egy része, főként a méretezés. Például az nem mindegy, hogy az állványzat milyen magas. A képet azon állva is át kellett tudni látni. Még itthon határoztam meg, hogy a mennyezettől három méterre kell lennie a padlózatnak, amire egy guruló kocsit terveztem. Ők mindent kiválóan legyártottak.

– A kocsiról lemászva vagy leugorva mennyit láttál a képből?
– Nem sokat. A tíz méter sokkal messzebb van a háromnál, és a legszörnyűbb az, hogy soha nem látod egyben az egészet. Ez csak akkor történik meg, amikor elbontják az állványzatot. Néha kiszedtünk padlóelemeket, lemásztunk, és a likakon néztünk föl, de akkor is csak részleteket láttunk. Még arra is gondoltam, hogy viszek videokamerát, és monitoron fogom ellenőrizni, hogy mit festettem, de ez sem bizonyult jó ötletnek. Végül azt találtam ki, hogy egy traktortükörben nézegetem a képet. Az domború, tehát kicsinyít, ezáltal “összehúzza” az egészet, és a főeffektusokra irányítja a figyelmet.

– Volt segítséged?
– Két diák segített fölrajzolni, bemérni. Egy hétig ügyködtünk azon, hogy minden a helyére kerüljön.

– A fölrajzolt kép mennyi későbbi változtatást engedett meg?
– Szinte semennyit. Az egészet, minden részletében, előre “meg kellett tanulni”. Rögtönzésre itt már nem volt lehetőség, hogy valamit odébb tegyek akár fél méterrel is, olyanról szó sem lehetett.

– A határidő szorítása miatt?
– Egyrészt. De nem engedte a technológia, a technika, és főképp nem engedték a roppant méretek. Ugyanolyan volt a helyzetem, mint a szövőé, aki úgy csinálja a szőnyeget, hogy csak azt látja, amin éppen ügyködik, a kész részek pedig már föl vannak tekerve. Neki is van egy vázlata, aszerint halad, abban a folyamatos, rettenetes kétkedésben, hogy vajon milyen lesz, jó lesz-e az egész. Ez olyan, mint a vakrepülés.

– Mennyi időt kaptál a munka elvégzésére?
– Két hónap alatt kellett elkészülnöm. Kiszámítottam, hogy naponta egy négyzetmétert kell készre csinálnom, de hát nyilván nem ilyen egyszerű a dolog, mert hiába festi föl az aznapi “porciót” az ember, mindig adódik egy kis igazítani való. Az egyes részletekhez való újra és újra visszatérésről azonban szó sem lehetett, az idő nem engedte volna, tehát arra törekedtem, hogy az összes felület nagyjából egyenlő szövetű, egyforma megdolgozottságú legyen. Mindig arra gondoltam, hogy ezt a képet évekig, évtizedekig nézegetik majd, s nem kérhetem, hogy erre vagy arra a részletre ne tessék nézni, mert sajnos még nincs készen.

– A néző és a kép nagy távolsága hogyan befolyásolja a festés technikáját?
– Más a képi beszédmodor ilyen méretben, mint egy táblaképnél.

– Hasonlítható a társalgási és a színpadi beszéd közötti különbséghez?
– Például. “Hangosabban” s bizonyos értelemben egyszerűbben kell fogalmazni, határozott formákon átívelő vonulatokkal kell építkezni, hogy a formamenet oda fusson ki, ahol mondjuk, egy angyal szárnya adja a ritmust egy felhőnek, melyen Domonkos áll, akinek a karja van meghúzva hangsúlyosan, s az viszi tovább a mozgást meg a tekintetet.

– A kép összes figuráját “egy az egyben” megrajzoltad előre?
– Persze, csak úgy ment. Eredetileg úgy gondoltam, hogy a klasszikus módszer szerint a megrajzolt, a kontúrok mentén átlyukasztott kartonokat fölszerelem a mennyezetre, szénporos zacskóval átcsapkodom, de eszembe jutott, hogy van egyszerűbb technikai megoldás, az írásvetítő.

– E munka miatt számos új dolgot kellett megtanulnod, méghozzá annak tudatában, hogy ilyen feladattal soha többé vagy csak nagyon ritkán fogsz ismét találkozni. Megérte?
– Hát, ez egy nagy kaland volt, amit végig élveztem, még ha voltak is keserves pillanataim. Fizikálisan is, mert azért csak van izomláz, csak a szemébe potyog az embernek a kosz, s nagyon el lehet fáradni a napi 8-10 órás fej feletti munkában. Ám ennél sokkal rosszabb az az idegi őrlődés, hogy jó-e, amit éppen csinálok, s vajon hogyan fog menni holnap, hiszen senkinek nincs egymás után hatvan, egyformán jól sikerült napja. Hol ezzel, hol azzal kellett megalkudni, s azt mondani, hogy kész, ennyi, haladni kell tovább.

– Kiktől és milyen visszajelzéseket kaptál a munka közben?
– Tetszett mindenkinek. Többen föl-följártak, különösen vasárnap, amikor nem dolgoztak, és persze engem sem akartak hagyni. Nagy élmény volt nekik közelről is nézni a készülő képet, s látszott, hogy nagyon bátor vállalkozásnak tartják. Mindenféle apró ajándékot, fittyfenét kaptam, s egyszerre csak Dzsordzsó voltam, a falu festője, ami persze hátba veregetéssel, fröccsök ivásával is együtt járt. Teljesen családias lett a viszonyunk, ételt, italt hoztak föl az állásra.

– S persze a kész munkát is a helyi közvélemény zsűrizte és fogadta el?
– Összegyűlt a falu népe meg a sok hivatalosság a templomban, és fölszentelték.

– Elégedettek voltak?
– Elégedettek és büszkék. S nem csak rám, hanem önmagukra is. Ez az övék volt, minden tekintetben. Ők kulizták össze rá a pénzt, ők hordták el a szemetet, ők segédkeztek minden nap. Főztek rám, lakást kaptam, gondoskodtak rólam. Szóval kalákában készült dolog; voltaképpen ők csinálták, én csak az ecset vége voltam. Tehát mindenki azon volt hogy ez a dolog nekem menjen, és ezt úgy tisztelettel vették.

– Van egy emléktáblád templom falán...
– Igen. Friuli nyelven íródott a szövege.

– Milyen nyelven?
– Friuli. A friuliak afféle osztrák-olaszok, akik egykor évtizedeken át a Habsburgok, majd az első világháború végéig a Monarchia fennhatósága alatt éltek. Külön népcsoport, majdhogynem nemzetnek tartják magukat, még saját himnuszuk is van.

– A falu érdeklődésén túl kaptál publicitást Olaszországban?
– Nagyobbat, mint itthon, az biztos.

– Nem volt a munkádnak itthon szakmai visszhangja?
– Nem nagyon, hacsak azt nem számítom ide, hogy a Magyar Lexikonban már szerepel az életrajzomnál.

– Biztos vannak irigyeid, akik azt gondolják, hogy na, kifogtál egy jól fizető külföldi munkát.
– Ne legyenek, nem volt ez nagy üzlet. Ha az lett volna, nem így élnék. Nekem ez más miatt volt fontos.

– Jártál azóta Avasinisben?
– Két hónappal azután, hogy végeztem a munkával, épp ment egy csoport Velencébe, s arrafelé vitt az utunk. Hajnali négykor vagy ötkor érkeztünk oda. Azonnal kinyitották a kocsmát, mindenkinek kávé, pálinka. A tiszteletünkre ünneplőbe öltöztek. Utána együtt föl a templomba.

– Most eggyel több dolog – műfaj, technika, ábrázolásmód – van, amit át tudsz adni a tanítványaidnak.
– Hát igen, ez jó. Látták az előkészületeket, a vázlatokat, a tanulmányrajzokat. Érdekelte őket. Sok mindent lehet használni a tanításban ebből a munkából. De leginkább az motoszkál bennem, hogy most még egyet szívesen csinálnék.