|
Történetek a kisfiúnak 2.
A farkasok
Láttad a National Geographic-en, a Spektrumon, vagy akármelyik tévécsatornán a Farkas testvér című filmet? Egy francia férfiról szól, aki sajnos már meghalt, Gerard Menatory-nak hívták, és nagy barátja volt a farkasoknak - Dél-Franciaországban. Nagyon jó film. Akár fel is veheted. Csodálatos zenéket tettek alá!
Vannak azonban farkasok a Kárpátokban is. Voltak 1891-ben... 1979-80 körül... és élnek ma is. Az évszámokat azért emeltem ki, mert ezen évekkel kapcsolatban személyes kötődésű farkasos történeteim vannak - ezeket mesélem el most Neked.
1891-ben volt a nagyapám négyéves. Kárpátalján vagyunk, mélyen benn a hegyek között, azon belül pedig jó magasan, kétezer méternél kicsit följebb. Abban a faluban, amiről az előző mesémben már beszéltem. Az akkor még egyutcás, több, mint egy kilométer hosszú falunak körülbelül a közepe táján, egy enyhe ívű kanyarban állt nagyapámék háza. Hegyi faház. Kicsi, de meleg. Ott élt az egyre nagyobb létszámú földművescsalád. Nagyszülők, szülők és négy gyerek, közöttük a legkisebb volt "Nagytata" (én így szólítottam a nagyapámat). A család összes tagja elment "fatalpú" egylovas szánnal a szomszéd településre egy hamar sötétedő decemberi délutánon családi vendégségbe. Késő éjjel terveztek csak hazajönni. A nagymama maradt otthon és a négyéves kicsi fiú.
Petróleumlámpával világítottak, a láng vörösbe hajló narancssárgás fénye játszott a falon. A kisfiúnak nem jött álom a szemére. Annyira bántotta, hogy ő otthon maradt. Kicsit a nagymama is neheztelt a sorsra, szeretett volna ő is kikapcsolódni, jót beszélgetni a sok rokonnal... de hát, természetesen, maga ajánlkozott otthon maradni a legkisebbel a sokmínuszos, csikorgó hegyi hidegben, a süvítő szélben. Az előző napokban hullott porhavat kavarta, csapta fának, emberarcnak, a ló pofájának a vízszintesen fújó, késélű szél.
A nagymama fát akart tenni a tűzre, de már csak egy hasábot talált odabent. Vette a meleg kendőt, hogy kimegy. Isteni szerencséjére "valamit" meghallott... de inkább megérzett, és az ajtó előtt megtorpant. Halvány trappolás... vagy... bizonytalan neszféleség... És akkor közvetlen közelről érte az, amit már napok óta szinte megszakítás nélkül hallott a falu lakossága a lucfenyők és gyertyánok törzsei közül, a sűrű erdő felől: a farkasvonítás.
De ez a farkas ott énekelte el magát közvetlenül az ajtó előtt. Húsz centi választotta el az éhes farkast és az embert, no meg... a faajtó. Az idősödő asszony megmerevedett a rettenettől. A következő pillanatban azonban még nagyobb rémülettel töltötte el a felismerés: ahogy rápillantott a kilincsre, akkor látta, hogy nem tolták be a reteszt. Ha a farkas rátapos a kilincsre............. Gyorsan belökte a reteszt, miközben szinte érezte a zöld szemek sugarát, az éhes állat meleg lehelletét, aztán odarohant a lámpához, eloltotta, és magán felejtett meleg kendőstől a sarokba ült, a kályha mellé, ölébe kapva a reszkető gyereket. Reszkettek onnantól együtt...
Immáron nem maguk miatt, hiszen a retesz erős volt, itt benn bajuk nem történhet: de a kintiek miatt! Mindenki életéért aggódott koros és gyermek, mindenkiért, aki az utakon jár esetleg... de elsősorban azok életéért, akikről biztosan tudták, hogy vagy már úton vannak, vagy hamarosan útrakelnek ide, hazafelé, a lovas szánon... családtagjaikért!
A farkasok pedig csak gyülekeztek. Hallatszott egymásután közeledő hangú vonításukból. A Hold feljött, egyre erősebben világította meg a havat, mely halványkéken terült el a tájon, csodásan szikrázva. Elült a szél. A nagymama még inkább megijedt! Így még tökéletesebben ki tudják majd szimatolni a kiéhezett ragadozók a közeledő zsákmányt!!
Egy koppanás: az egyik farkas felágaskodott, s lábát az ablakpárkányra téve bekukkantott az ablakon. Kicsi volt az ablak, az akkor még nagy kincs üvegből készült.... Látták a szempárt mind a ketten. A kisfiúnál akkor eltört a mécses - majd a sírástól, a későig fennmaradástól, a rettegéstől végképp kimerülten perceken belül elaludt. Az asszony egyedül maradt aggodalmával. Mit tehetett volna? Természetesen imádkozott - és monoton mozgással, mint valami őrült, hosszú félórákon át ringatta a kisgyereket. Sokkos állapotba került - mondanák ma a szakemberek. Igen. Így volt. Észre sem vette, hogy nincs már vonítás, nincsenek jól felismerhető halk trappolások, prüszkölés... Finom patazajra eszmélt. A hó felfogta a lóléptek hangjait, csak akkor lehetett már kivenni a lópaták dobbanását, amikor a szán befordult a ház mellé.
A vidám társaság mit sem tudva az egész szörnyűségről, ami az estében leselkedett rájuk, lekászálódott az ülésekről, becipelték a meleg takarókat, a lovat bekötötték az istállóba, és... ömlött belőlük a szó... Leginkább a nagyapa mesélt, feleségének, hiszen ő tudta, mi is érdekelte volna asszonyát, ha ő is ott van... A nagymama pedig csak egyszer, csak félénken kérdezte meg, amikor kis csönd állt be, úgy mindannyiuknak címezve a kérdést, valami fakó, erőtlen, rekedten nyávogó hangon, ami alig akar a torokból előkeveredni, hogy: "Farkasokat nem láttatok?..." Mire a többiek élénk fejcsóválásokkal erősítgették: nem, egyáltalán, még távoli vonítást se hallottak.
Az asszony aztán csak másnap mesélte el, mit éltek át előző este... és a szomszédok mind megerősítették: borzalmas volt az éjjel!
Csakúgy, mint azok az éjszakák és nappalok 1979-80 körül, amikor levelet olvastam abból a faluból: "Alig merünk kimenni az utcára. A farkasok lejöttek a faluba, itt rohangásznak, dühösek, éhesek, senki sincs biztonságban!"
A kép forrása: www.ruthvilmi.net/hut/Project/Culture/Nature/wolves.html, de nekem, sajnos, ez az oldal nem jelent meg...
- gyöngyös -
2003. január 02., csütörtök 11:46
|
