Kodály mondta Bartókról, hogy ő másképpen hagyta itt maga után a világot, mint ahogyan találta. Valamennyien így vagyunk ezzel: minden egyes Isten-teremtette embernek megmarad e világon a keze nyoma; a nagyszerű és csodálatra méltó, avagy az alattomosan romboló, – ilyen, vagy amolyan – embere válogatja.

Szokolay Sándor Kossuth-díjas zeneszerző pedig, azok közé tartozik, akiknek művei, gondolatai, meditációi már a jelenben is elementáris erővel hatnak, pedig Corvin-lánca, Kossuth-díja, két Bartók-Pásztory díja ellenére a művei 95 százaléka még kéziratban van.

.

"Karácsonyi Pasztorál"

- Én az ünnepeket azért tartom nagyon fontosnak, mert ahogyan a műveimben, úgy az ünnepeken is, bibliai értelemben mindig végig kell járnom a kereszt útját. Ecce homo: a modern ember nem tudja már azt sem kivárni, míg érte meghal Krisztus; Karácsony és Nagypéntek egymásra vetül. "Óvd Uram, szegény kis néped"

Karácsonykor a Szentírás mellett az ember tekintete találkozik egy pillanatra azokéval, akiket szeret: egy pillantás, amely az eligazító betlehemi csillaghoz hasonlóan bevilágítja azokat a napokat.

- Én hiszek a csodákban és a jelekben, nem akarom azokat megfejteni, de tudom, hogy vannak. Vissza kellene szereznünk ünnepeinket, nem a múlt ellen, hanem saját magunkért. Az ajándékozással pogány szertartássá tett Karácsony attól tisztul meg, hogy a Megváltó közeledésének titkát hordozza. A művészet pedig felerősíti azt, amit az embernek éreznie kellene. Érdemes azon elgondolkozni tehát, hogy mitől vagyunk mi mindannyian? Nekem az ünnepek kapaszkodók, hídpillérek, amelyeken egy pillanatra önmagammal és Istennel találkozom, erőt gyűjtök a továbblépéshez.

- Az élet nem önerőből való; én még az önmegvalósítás fogalmát is irtózatosnak tartom. Az embernek Isten tervét kell megvalósítania, és szolgálnia kell. Sokan szégyellik, elavultnak tartják a szeretetet. Az élet és az ünnep legnagyobb lehetősége az elmélyülés, az hogy megállíthatjuk az időt.

- Teljesen boldog vagyok, mert a karácsony azzal kezdődik: "Ne féljetek, mert örömöt hirdetek nektek". Az emberek félnek, mindent megtesznek, hogy elkerüljék az örömöket, aztán gyűlölködnek, majd a gyűlölség ellen törvényt akarnak alkotni, hogy az őket ne érje.

Építeni nehezebb

Az élet még az operák dramaturgiájánál is szörnyűbb. Manapság a dráma, az ellentmondás a vonzó, pedig a folyamatos nem -ek helyett inkább IGENT kellene mondani és örülni az élet ajándékainak, egymásnak; együttörülni mások sikerének. Zavart a világ: mintha azt szeretné, hogy a tiszta átlátható dolgok unalmasnak tűnjenek. Elszaporodott ördögi erők hatnak arra, hogy az emberiség akár az Istennek és az ördögnek is elémenve elpusztítsa magát. Példaképeink sincsenek már, pedig szükségesek, akárcsak a Biblia, amelyben minden benne van, ami az életben fontos. Önveszélyessé és önpusztítóvá váló ateizmusunkban könnyű földig rombolni. Építeni nehezebb. Gazdagság-szegénység, egyik sem segít: a legdrágább ajándékokkal elhalmozottan sem vagyunk képesek életünket értékessé tenni. Igazán boldog az, aki mer szegényen élni. "Minden szabad, de nem minden használ."

"Mély épület már e világ…"

- Én nem baloldal-ellenes vagyok, primitív-ellenes vagyok; és politizáló művész sem vagyok, de mindenről tudni akarok. Az emberiség körülveszi magát státusz-szimbólumokkal és közben rossz gazdája önmagának, tehetségének. A Bölcs Nátán operámban arról is szólok, hogy odáig sem jutunk el, hogy egymásról, egymással mély alázattal, és őszintén beszélni tudjunk. Mi még ott tartunk, hogy minden percben magunk nézzük meg a földben, hogy nő-e már az elvetett mag…

Sajnálom a hit nélküli, szabadelvű világot: szellemi kábítószerekkel, zajjal és vakító fénnyel fertőzötten akar ünnepelni. Az ünnepi gyertyagyújtás az elcsendesedés pillanata; aki sohasem találkozott a csenddel, az nem tudja, nem tudhatja, hogy mi az ünnep.

Azt gondoltam a hitről, hogy magánügy

Az egész világ összes gondjával szembesülő – Ady, Áprily Pilinszky vallásossága, az, amelynek útján zenés imádságaimmal én is járok. Mindig boldog vagyok, ha a világ szörnyűséges hangzavarában templomi zenét írok. Hogy modern-e mindez? Az igazi modernség az egész eddigi kultúra – egy nagyon kevéssel megtoldott – minden értéke; ez sokkal több, a még sosemvolt novumnál.

Summázó időszakom felé közeledem; ugyan még mindig "csapkodok", mert szenvedéllyel élem az életet, de hálaadó típus vagyok. Majdnem elégedett, amikor pedig nem egészen, annak is csak én vagyok az oka. Én mindent csak megköszönni tudok. Mert ott kezdődik az imádság, ha az ember tud megköszönni, és igaz szeretetből adni. Fiatalkoromban azt gondoltam a hitről, hogy magánügy, akár az alkotás. Pedig, amikor a világban elindul a rossz hirdetése, akkor abban a pillanatban hitet kell tenni a jó mellett. Nem magánügy a hit: "vétkesek közt cinkos, aki néma".

" Ne hagyd magad mások által a megszólalásba hajszolni addig, amíg meg nem érik benned a gondolat, és ne hagyd magad fékezni sem" - tanácsoltam a közelmúltban egy barátomnak; a Biblia szerint megszólalni akkor kell mielőtt a kövek megszólalnának…

Igazat a szó fegyverével

Erre a rövid időre nincs kedvem hazudni senki kedvéért. Én nem csak a hozzám hasonló világnézetű embereknek szeretnék szólni. Nagy gondok vannak és meg kellene értenünk egymást, ezért mindenkinek meg kellene szólalnia. Énrólam ellenfeleim közül is sokan tudják, mert mondták is nekem – és bevallom, ez meglepett – hogy a magam hite szerint igazam van. A magyar politika egyik hibája, hogy az emberek közötti különbségeket ki akarja használni arra, hogy őket egymás ellen uszítsa.

Már rég nem arról van szó, hogy kinek van igaza, hanem arról, hogy hol vagyunk a pünkösdi Péter apostoli mondat igazi jelentésétől: hogy "Mindnyájan egy akarattal együtt valának".

Én fél éve nem nézek tévét és három hónapig egy hangot sem komponáltam. Nem válság ez, rájöttem, hogy többre van itt szükség, mint a hangok áthallására, "ürügynótákra". A művészetbe csomagolt igazságot már nem veszi észre az, aki nem akarja látni, hogy a haladásban akarunk partnerek lenni. Az élményadás, az elmélyülés mellett manapság már fontosabb a szórakoztatás. Ezért most a szó fegyveréhez folyamodom. Le kell írnom nekem is: "oly korban éltem én e földön…", ez sem sokkal különb kor. Írásaimban, meditációimban nem saját műveimről fogok beszélni. Istenről, életünkről, a hit megtartó erejéről, magyarságunkról, az ezredforduló fájó és reményteli jelenségeiről kell újból és újból szólnom. Nem akarom azt elviselni, hogy a művészet csupán egy strigula legyen

Én hiszek az örökkévalóságban.

Nem megszokásból imádkozom. Az ima erőt ad. Betegségeim alatt, utólag tudtam meg, amit közben megéreztem: hogy közösségek imádkoztak értem Isten megtanított a lelkiismereten keresztül arra, hogy mi magunk is tudjuk, hogy mit csinálunk rosszul. Akit érdekel, az magát pontosan "látja". Én mindig boldog vagyok, akkor, amikor jól teszem a dolgom, viszont komponálni csak jókedvemből tudok, ezért abbahagyom, ha nem megy. Egész életemben azt csináltam, azt csinálhattam, amit szerettem, ami örömet okozott. Ismerőseimtől gyakran megkérdezem: "a helyeden vagy?", - mert, aki a helyén van, az jól van. A vágyaim és a kész műveim nem teljesen és mindenben azonosak. A jó és gonosz tudás fája gyümölcsei közül a jó is veszélyes. Istentől nem lehet azt megszerezni, ami az Övé, hiszen minden titkába nem láthatunk bele. De vannak jelei és súgásai; egyetlen jeladása egy évre, gyakran egy életre elég.

Keresnünk kell a helyünket az életben – ez a szolgálat – és, mernünk kell azt tenni, ami kötelességünk: ez a kapott küldetés. Mindazok, akik nem érzik, hogy küldetést kaptak, az életből semmit nem éreznek, és semmit nem értenek: nem élnek.

Az élet művészi alkotás(lehetne)

Tévedni emberi dolog - mondják gyakran. Ez nem igaz. Tévedni: bűn, amit meg kellene bánni, amiért bocsánatot kellene kérni, attól, akivel szemben elkövettük.

"Csak azt sajnálom, hogy teli kofferrel megyek el" - így hangzott Bartók utolsó mondata.

Én azt hiszem, hogy mindenki teli kofferral megy el. Sok mindent megzenésítettem, az igazat kerestem, és sok mindent nem tudtam megválaszolni. A művész többnyire csak fölvethet kérdéseket, gondolatokat. Mindenki élete egy művészi alkotás lehetne, ha maga azzá tenné. Küldetés, feladatok, öröklött dolgok, életkörülmények, az ember nem tud sorsától elszakadni, vagy magát büntetlenül attól függetleníteni.

Istennek nem az ítéletétől kell félni, hiszen senkinek sem a kárhozatát akarja. Az emberi élet Isten teljes szeretet-kurzusa. Egy jó zenemű, vagy film után el kell mennem sétálni, mert egy ideig nem tudok megszólalni. A felülről származó érzelmekkel, hatásokkal, a szerelemmel, ugyanígy kellene mindenkinek lennie. Amikor egy operámat dirigáltam, előtte mindig "bementem belső szobámba"; kell hogy kapaszkodója legyen az embernek; ez is, mint minden felfelé tartó kérés, kapcsolatkeresés, tulajdonképpen ima, mint ahogyan az a sóhaj, amely elhagyja a tekintetét az égre emelő paraszt ajkát, ha esőre vár.

"Soha ne hazudj a műveidben"

Az igazat meg kell mondani. Felelős vagyok környezetemért. A világ abban rossz, hogy az emberi teljességet csak ígéri. Ki kell írnom magamból, mindazt, amit tudok, látok, amiről bizonyosságot szereztem; ez minden művésznek kötelessége. Én a világért vagyok, nem ártani, hanem segíteni akarok.

A művészek Isten munkatársai, akiknek élete, tehetsége is azt kell hogy szolgálja, amire azt kapták. Az én életem még veszélyben is a megmaradást, az ittmaradást szolgálta. Az én utamat Bárdos Lajos, Kodály Zoltán, Ádám Jenő, vigyázta, Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc. "Soha ne hazudj a műveidben" - mondták, üzenték életükkel. Isten adhat kis vagy nagy tehetséget, de tartás nélkül a művész semmire sem megy. Az alkotás: küldetésszerű isteni megszólítás. Ennek teljesítésében arra törekszem, hogy a szavak és a tettek között legalább egy érthető folyamatosságot keressek. Számadással tartozunk – magunknak, szeretteinknek, nagyobb közösségeinknek – és hazánknak is bőven.

A műveket valójában az idő méri meg

Az sohasem foglalkoztatott, hogy kik előtt, vagy kik mögött járom az utamat, csak az, hogy ne térjek le róla, s önmagamhoz mérjem magamat. További életem – bármennyi lesz – egyre több tűnödéssel lesz telibb, és a Csendet is itt találja meg, önmagában és környezetében. Fejben érlelem gondolataimat, érzéseimet, fejben hordozom bontakozó hangjaimat. Szeretném egyre szebbnek álmodni őket. Szeretnék magamon túlmutatni; legjobban Istenre, az Örökkévalóságra, s e földi életet is jól megjegyezni. Magamat sohasem akartam méricskélni. A műveket – és nem csak a művészekét, hanem mindannyiunkét! – valójában az idő méri meg.

Tóth Éva
(Soproni Ász-cyberpress.sopron.hu)