Tisztelt ünneplők!
    Higgyék el, oly mértékig átélem Kodály nagyságát, hogy méltatlannak tartom magamat az ő munkásságának, életútjának e jeles napon való dicséretére, méltatására. Mint Kodály Zoltánt tisztelő, őt követő muzsikus és pedagógus szólok, nem mint felkészült zenetudós.

    A hangverseny mottóját én leltem Kodály írásait böngészve: “Függesszük szemünket a régi nagyok korára, igyekezzünk hozzájuk méltók lenni…”
    Mindannyian elfogadjuk ezt a bölcs tanácsot, de azonnal zavarba jövünk, ha pontos választ vár valaki tőlünk, Kodály valójában mit akart? A hétköznapi embert pedig azzal is zavarba hozzuk, ha megkérjük, írja le, vagy mondja el, mi jut eszébe Kodály Zoltán nevének hallatán.

Érettségizett fiatalok, akik értelmiségi pályára készülnek, a következő válaszokat adják: nagy zeneszerző volt –de műveit nem tudják sorolni –, népdalgyűjtő volt –de, hogy mi a népdal, nem tudják –, Bartók volt a kortársa –de hogy mi alapozta meg kettejük barátságát, azt nem tudják. Nemzetközi tekintélye volt –de hogy ezt minek köszönhette, sajnos nem tudják. Az a mondás jut eszembe, hogy Homérosz élt-e vagy sem, azt nem tudjuk, de hogy vak volt, az bizonyos!
    “Egyik kezünket a keleti testvérnépek fogják, a másikat Bach és Palestrina.” “Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt híd lenni s talán mindkettővel összefüggő szárazföld? Feladatnak elég volna újabb ezer évre.” Ilyen küldetésű alkotóművész volt Kodály, - hangsúlyoznom kell: nemzetünk arculatát ezért volt képes megváltoztatni. A kérdés: ezt az új arculatot szívesen vállaljuk-e ma is, vagy szégyelljük, mert nemzeti? Kodály –Bartókkal együtt –feltárta azt az ősi zenei anyanyelvet, melyet a paraszti kultúrában lelt meg, s ezt nemzeti műveltségünk középpontjába állította.
    Az ő érdeme is, hogy a magyar zeni műveltség az egész világ megbecsült szellemi kincse lett, nemzetközi kulturális rangunk egyik pillérévé válva. A kérdés: itthon is méltón ápoljuk-e ezt, vagy hagyjuk, már ne kapjon gondozást. Lehet a zene mindenkié, de csökkenhetnek az ének-zene tagozatos iskolák, csökkenhetnek az énekórák és csökkenhet a kórusok száma. A melodia humana, a nagy magyar énekkari művészet vajon milyen irányba halad?
    Forgatni kell a Visszatekintést, hogy a jövőbe lássunk. Kodály Zoltán összegyűjtött megnyilatkozásai ma is időszerűek, de nem ezért kell, hogy fontosak legyenek. Az írásokból fakadó szellemiséget, értelmiségi magatartást kell elsősorban magunkra nézve kötelezően követni. Akkor leszünk képesek észrevenni, hogy nem csak szolmizálni és énekelni tudó embernek lehet aktív kapcsolata a zenével. Ha ugyanarra a zenei gondolatra valaki táncot, történetet, képet stb. gondol el, akkor is tevékeny, eleven kapcsolata lesz a muzsikával. Ha így gondolkodnának a zenéért felelős pedagógusok, akkor például Kokas Klára módszere már idehaza közismert lenne, nemcsak külföldön lenne nagy híre. Kokas Klára is Kodály Zoltán növendéke volt, az ő szellemiségét őrzi, de pedagógiai módszerét a dogmatikusok eltiporják.
    Képzeljék el, ha a zenepedagógiában többféle, Kodály szellemiségét tükröző, élményt nyújtó, a fiatalságot a zeneművészethez közelvivő módszer létezne. Kodály-módszerről hallott itt mindenki, pedig Kodály maga tiltakozott a legjobban ellene, és kijelentette: én semmiféle módszert nem írtam. Ilyen, hogy Kodály-módszer, nincs, csak a tanítványai alakítottak ki egy zenetanulási rendszert, melyhez Kodály zenepedagógiai célzatú műveit használták fel, s ezt egyszerűen elkezdték Kodály-módszernek nevezni.
    Azt mondtam, Kodály alkotóművész. A dalaiban, kórusműveiben megszólal a régi és új magyar költészet Balassitól Adyig. De nem akar ez külön válni a Psalmus Hungaricustól, a Galántai táncoktól, az Epigrammáktól vagy a 333 olvasógyakorlattól. Sehol nincs párja a világon az ilyen széles palettájú alkotóművésznek, aki a zenei neveléstől a népköltészet drámáján, a Háry János és a Székely fonó színpadán keresztül lehetővé teszi Európa és a magyarság találkozását, gondolok a Tedeumra, a Misére.

    Ezért lehettek barátai Európa legjelentősebb előadóművészei: Toscanini, Casals, Ojsztrah, Furtwängler.
    Úgy kell működnünk, hogy a felcseperedő nemzedék azt lássa, a 120 éve született mester a magyar nemzet arculatát hivatott megváltoztatni, szellemisége történelmi értékű, mint a legnagyobbaké.
    Úgy kell működnünk, hogy a felcseperedő nemzedék azt lássa, a 120 éve született mester az igényességre nevel minket, bármit is tegyünk. Zeneórát tartunk, közösen éneklünk, kórust vagy zenekart vezénylünk, vagy hangszeres muzsikusok, előadóművészek vagyunk. Legyen a kapcsolatunk eleven a zenével, azaz művelnünk kell azt. Így tesszük vonzóvá a muzsikát növendékeink és az ő szüleik előtt.
    Úgy kell működnünk, hogy mindenki megtudja, a mester feltette a kérdést: vajon tízezer év múlva lesz-e Magyarország, lesz-e magyar nyelv? A válasza pedig nemcsak egyszerű, hanem útmutató: addig is meg kell őriznünk nyelvünket, kultúránkat.
    Remélem, a harmincöt évvel ezelőtti halála nem a tízezredik év küszöbét jelenti és nem igaz ránk nézve a kínai mondás: a világítótorony tövében mindig sötétség van.
    Hálával gondolunk Kodály Zoltánra, hálánkat fejezzük ki a zenekar és az énekkarok hangjaival.
    Szép ünneplést kívánok, örülök, hogy nemzetünk legnagyobb tanítójának születésnapja és a “Hűség Napja” szinte egybeesik.
    Köszönöm, hogy meghallgattak!
(Elhangzott 2002. december 14-én, Sopronban a Liszt Ferenc Kulturális és Konferencia Központban tartott városi ünnepségen)
Fotó. Dárdai Árpád karnagy a soproni Liszt Ferenc Szimfonikus Zenekart vezényli