Dárdai Árpád:
120 éve született Kodály Zoltán
Tisztelt ünneplők!
Higgyék el, oly mértékig átélem Kodály nagyságát,
hogy méltatlannak tartom magamat az ő munkásságának, életútjának e jeles
napon való dicséretére, méltatására. Mint Kodály Zoltánt tisztelő, őt követő
muzsikus és pedagógus szólok, nem mint felkészült zenetudós.
A hangverseny mottóját én leltem Kodály írásait
böngészve: “Függesszük szemünket a régi nagyok korára, igyekezzünk hozzájuk
méltók lenni…”
Mindannyian elfogadjuk ezt a bölcs tanácsot, de
azonnal zavarba jövünk, ha pontos választ vár valaki tőlünk, Kodály valójában
mit akart? A hétköznapi embert pedig azzal is zavarba hozzuk, ha megkérjük,
írja le, vagy mondja el, mi jut eszébe Kodály Zoltán nevének hallatán.
Érettségizett fiatalok, akik értelmiségi pályára készülnek, a következő
válaszokat adják: nagy zeneszerző volt –de műveit nem tudják sorolni –,
népdalgyűjtő volt –de, hogy mi a népdal, nem tudják –, Bartók volt a kortársa
–de hogy mi alapozta meg kettejük barátságát, azt nem tudják. Nemzetközi
tekintélye volt –de hogy ezt minek köszönhette, sajnos nem tudják. Az a
mondás jut eszembe, hogy Homérosz élt-e vagy sem, azt nem tudjuk, de hogy
vak volt, az bizonyos!
“Egyik kezünket a keleti testvérnépek fogják,
a másikat Bach és Palestrina.” “Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat?
Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt híd lenni s talán mindkettővel
összefüggő szárazföld? Feladatnak elég volna újabb ezer évre.” Ilyen küldetésű
alkotóművész volt Kodály, - hangsúlyoznom kell: nemzetünk arculatát
ezért volt képes megváltoztatni. A kérdés: ezt az új arculatot szívesen
vállaljuk-e ma is, vagy szégyelljük, mert nemzeti? Kodály –Bartókkal együtt
–feltárta azt az ősi zenei anyanyelvet, melyet a paraszti kultúrában lelt
meg, s ezt nemzeti műveltségünk középpontjába állította.
Az ő érdeme is, hogy a magyar zeni műveltség az
egész világ megbecsült szellemi kincse lett, nemzetközi kulturális rangunk
egyik pillérévé válva. A kérdés: itthon is méltón ápoljuk-e ezt, vagy hagyjuk,
már ne kapjon gondozást. Lehet a zene mindenkié, de csökkenhetnek az ének-zene
tagozatos iskolák, csökkenhetnek az énekórák és csökkenhet a kórusok száma.
A melodia humana, a nagy magyar énekkari művészet vajon milyen irányba
halad?
Forgatni kell a Visszatekintést, hogy a jövőbe lássunk.
Kodály Zoltán összegyűjtött megnyilatkozásai ma is időszerűek, de nem ezért
kell, hogy fontosak legyenek. Az írásokból fakadó szellemiséget, értelmiségi
magatartást kell elsősorban magunkra nézve kötelezően követni. Akkor leszünk
képesek észrevenni, hogy nem csak szolmizálni és énekelni tudó embernek
lehet aktív kapcsolata a zenével. Ha ugyanarra a zenei gondolatra valaki
táncot, történetet, képet stb. gondol el, akkor is tevékeny, eleven kapcsolata
lesz a muzsikával. Ha így gondolkodnának a zenéért felelős pedagógusok,
akkor például Kokas Klára módszere már idehaza közismert lenne, nemcsak
külföldön lenne nagy híre. Kokas Klára is Kodály Zoltán növendéke volt,
az ő szellemiségét őrzi, de pedagógiai módszerét a dogmatikusok eltiporják.
Képzeljék el, ha a zenepedagógiában többféle, Kodály
szellemiségét tükröző, élményt nyújtó, a fiatalságot a zeneművészethez
közelvivő módszer létezne. Kodály-módszerről hallott itt mindenki, pedig
Kodály maga tiltakozott a legjobban ellene, és kijelentette: én semmiféle
módszert nem írtam. Ilyen, hogy Kodály-módszer, nincs, csak a tanítványai
alakítottak ki egy zenetanulási rendszert, melyhez Kodály zenepedagógiai
célzatú műveit használták fel, s ezt egyszerűen elkezdték Kodály-módszernek
nevezni.
Azt mondtam, Kodály alkotóművész. A dalaiban, kórusműveiben
megszólal a régi és új magyar költészet Balassitól Adyig. De nem akar ez
külön válni a Psalmus Hungaricustól, a Galántai táncoktól, az Epigrammáktól
vagy a 333 olvasógyakorlattól. Sehol nincs párja a világon az ilyen széles
palettájú alkotóművésznek, aki a zenei neveléstől a népköltészet drámáján,
a Háry János és a Székely fonó színpadán keresztül lehetővé teszi Európa
és a magyarság találkozását, gondolok a Tedeumra, a Misére.
Ezért lehettek barátai Európa legjelentősebb előadóművészei:
Toscanini, Casals, Ojsztrah, Furtwängler.
Úgy kell működnünk, hogy a felcseperedő nemzedék
azt lássa, a 120 éve született mester a magyar nemzet arculatát hivatott
megváltoztatni, szellemisége történelmi értékű, mint a legnagyobbaké.
Úgy kell működnünk, hogy a felcseperedő nemzedék
azt lássa, a 120 éve született mester az igényességre nevel minket, bármit
is tegyünk. Zeneórát tartunk, közösen éneklünk, kórust vagy zenekart vezénylünk,
vagy hangszeres muzsikusok, előadóművészek vagyunk. Legyen a kapcsolatunk
eleven a zenével, azaz művelnünk kell azt. Így tesszük vonzóvá a muzsikát
növendékeink és az ő szüleik előtt.
Úgy kell működnünk, hogy mindenki megtudja, a mester
feltette a kérdést: vajon tízezer év múlva lesz-e Magyarország, lesz-e
magyar nyelv? A válasza pedig nemcsak egyszerű, hanem útmutató: addig is
meg kell őriznünk nyelvünket, kultúránkat.
Remélem, a harmincöt évvel ezelőtti halála nem a
tízezredik év küszöbét jelenti és nem igaz ránk nézve a kínai mondás: a
világítótorony tövében mindig sötétség van.
Hálával gondolunk Kodály Zoltánra, hálánkat fejezzük
ki a zenekar és az énekkarok hangjaival.
Szép ünneplést kívánok, örülök, hogy nemzetünk legnagyobb
tanítójának születésnapja és a “Hűség Napja” szinte egybeesik.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
(Elhangzott 2002. december 14-én, Sopronban a Liszt
Ferenc Kulturális és Konferencia Központban tartott városi ünnepségen)
Fotó. Dárdai Árpád karnagy a soproni Liszt Ferenc
Szimfonikus Zenekart vezényli
2002. december 18., szerda 22:17
|