CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2024. március 28., csütörtök, Gedeon, Johanna napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

KultúrVáros  

A virág illata

Már a szaglásom (sem) a régi. Nem, nem csak most kezdődött a dolog. Jó huszonöt éve figyeltem fel arra, amennyiben huzamosabb ideig vízen voltam, úgy partot éréskor sokkal több illatot éreztem. Meglepett, hogy ugyonott, ha autóval közelítettem meg, szinte semmi nem különült el az utcák porszagától. Már akkor tudatosodott bennem, hogy civilizációnk mindenen átdübörgő bűzhengere lerontja a szaglás finomságát. Az a mindent átható sajátos szagegyüttes, melyet az izzadság, az azt kontrázó töménytelen dezodor és az autók kipufogógáza alkot, nem kegyelmez a finomabb illatoknak. Idén már csak a virágzó rhododendronerdők közepette álltam meg, hogy valami szokatlant, valami újat érezhessek.

Most pedig itt van előttem ez a kis virág, annak sem valami túltenyésztett, hanem nagyon is "mezítlábas" változata. Itt áll előttem kis fejével, s tulajdonképpen nem is tudom, mi késztetett arra, hogy felemeljem és megszagoljam. Talán anyósom szokása jutott az eszembe. Ő mindig beszélgetett a virágokkal, simogatta őket, miközben öntözte, kapálta, s még ki tudja mi mindent csinált velük. Ki is virult minden kókadt növényünk a keze közt. Talán valami ilyesféle, hamis antropomorfizmus, talán egy ellesett reflex eredményezte a mozdulatot, de ennél jóval több lett belőle.

Még azt sem mondhatom, hogy valami csodálatos illata lett volna. Nem, egészen egyszerű, nevéhez méltó kis büdöske volt, szaga az orromba szállt, s éreztem, amint megindult fölfelé bennem. Mind gyakrabban kapom magam mostanában azon, hogy olyan jelentéktelen kis dolgok indítanak meg a tudatalattimból egy képsort, hogy szinte ismét a teljes valóságában éljem át, ami egykor történt velem. Most is egyszerre két kép tolult fel Freud kedvenc helyéről, hogy megfogalmazásra készen jusson a fejembe, immár felevenedve, kiirthatatlanul.

Az egyik az otthoni, a gyerekkori, a kurucdombi kert. Tulajdonképpen a szomszéd kertje, amiben azért mi is sétálhattunk, sőt, egy kis két négyzetméteres sarokban ott virítottak nagymamám legényvirágai is. Így, mikor ott lebzseltem, a szagok egészen sajátos, különleges keverékét szívhattam magamba. A "srégen" szemközti sarokból a disznók szagát keresztezték a haszonnövények, a köztes szilvafa és a zöld dió fölém nyúló lombjainak kesernyés olajillatai, s még meg sem kellett fordulnom ahhoz, hogy tudjam a frissen vágott fa illatából, hogy mögöttem, napi munkája után édesapám fát vág télire a nagy nyáresti melegben. Most rakja össze a gyantás-nedves aprófát és a nagyobb hasábokat mintaszerű halomba, hogy télen csak le kelljen mennünk a pincébe, vagy a különbejáratú WC előtt, a padlásfeljáró létrája alól markoljunk fel a begyújtáshoz.

A másik, de egyidejű kép teljesen más, mégis egyfajta keverék, komplex illat, nagynéném tatabányai kertje. Nem csak a kert, hanem az egész környezet úgy, ahogyan "mozgásában" megmaradt. A nem messze csilléket nyelő és köpő, éjjel-nappal búgó erőmű, melynek hangja legalább olyan mélyen raktározódik bennem, mint a száraz gázos-gőzös központifűtéses meleg lakás illata, mely még egy kis - számomra akkor tekintélyt parancsoló - télikertet is "elbírt", kifűtött. A kert párája nem is önmagában "jött fel" bennem. Inkább azt a változás okozta hatást éreztem, ahogyan a fűtött veranda fülledt meleg földszagából kiléptem a mediterrán jellegű virágtengerbe. Ahogyan a száraz meleg, a nedves föld, a virágok és gyümölcsök kicsit erjedt illata összefonódott. A gyermekkori, összkomfortos, fürdőszobás, a védett, a megingathatatlan és veszélyezetlen szabadság érzetével keveredő körülkerített kert kontrasztja maradt meg bennem. Ismét csak a gyermekor kifinomult szagingere őrizte meg a tenger eme kis "hullámát". S ha csak a kertet övező bokrokon át kiszagoltam, már a száraz salak ipari szaga hatolt ismét az orromba.

Két, ennyire különböző kép. S ha mindazt hozzávenném, ami még hozzátartozott - egész, akkori életem -, akkor most egy Proust-i kötetet nyújtanék át az olvasónak. Örültem ennek a hajdani, elevenen mesélő két képnek, mellyel ez a kis nyári virág "ajándékozott meg" a kert egy múlékony pillanatában. A kert elillanó pillanatában, mely talán valahol ismét elraktározódik bennem-mindannyiunkban, s arra vár, hogy immár évek múltával, váratlanul, talán éppen egy büdöske, örömünkre, felidézze.
- DI -



2002. július 26., péntek 21:06


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület