... a mai nap (június 3.) névadóját? Én igen, és még nagyon sokan, akik abban a szerencsében részesülhettünk, hogy a Soproni Zeneiskola Erzsébet utcai épületébe járhattunk az elmúlt évezredben. A palota a maga jellegzetes szagával (illatot mégsem írhatok egy téli bakancsokat is "megszenvedett", olajbeeresztésű padló illóanyagáról) mélyen áthatotta egész testünket, ruházatunkat, amikor izzadtan éppen hétköznapjaink immár nem-tudom-hányadik különórájára igyekeztünk. Akkoriban nem volt akkora divat ezeket számonkérőn számolni, volt is belőlük éppen elég, örültünk, ha mehettünk.
Akik a főbejáratot választották a földszinti nagyterem, mellette a Klafszky Henrik nagybőgő oktatás termének vagy Lenke néni szolfézs-, később Párdányi Judit elméleti óráinak látogatására, de azok is, akik az emelet valamelyik termét célozták meg ezen a bejáraton keresztül, nem kerülhették el Klotildot.
Lett légyen bármilyen idő; nyár vagy tél, ott volt a lépcső alján az olajfestékszagú falllal szemben, s merev szemmel figyelte az órákra lihegőket. Szótlanul tűrte, hogy az év végi növendékhangversenyek szereplői az izgalomtól lucskos kezüket hűvös fejére tegyék. Egy hang nélkül elviselte, hogy futva elfogyasztott zsíroskenyér-uzsonnánk papírját a szájába tömjük. Igaz, hogy akkor sem volt egy szava sem, ha mint "tiszteletbeli főzeneiskolást" karácsonykor szaloncukorral vendégelték meg a jobb és érzékenyebb lelkületű nebulók.
Klotild közénk tartozott. Tudott kimondott és ki nem mondott titkainkról, különösen, ha egyedül lehettünk vele, és a fülébe súgtuk. Klotild tudott titkot tartani!
Klotild valami olyan volt, mint a Lánchíd budai hídfőjénél a "null-kilométerkő". Körülötte volt a "találkozási terület". Innen vett mindenki lendületet, és itt lehetett anélkül is halkan beszélgetni, hogy valamelyik tanár felbőszülve kirontson a teremből, ha éppen hangosabb prózával zavartuk volna meg a művészet ihletett konszonáns vagy disszonáns perceit.
Klotild érzékeny volt: többen látták megrovó pillantását, amint egy felkészületlen nebuló bandukolt lefelé, mondjuk Barlai Margit (Puppi néni) terméből, sőt volt, aki könnyezni is látta, amikor Demeter Laci bácsi dörgött rá ugyanonnan kisurranó tanulójára.
Klotild nem öregedett. Néha - tanév közben - mintha kifényesedett volna, a szünidők "érintésmentes" napjai közben pedig valamiféle zsírréteg védte meg a patinától.
Most, hogy kiköltözik a Zeneiskola az épületből, nem tudom, mi lesz a sorsa. Mi lesz Klotilddal? Azt mondják, hogy a jó új gazda onnan ismerszik meg, hogy nem dobja ki a leghűségesebb szolgákat. E sorok írója ugyanígy reménykedik, hogy a gyönyörű lépcső alján tátogó-repkedő kovácsoltvas "sárkány-sas-madár" - hiszen ő Klotild, mindannyiunk régi ismerőse - megmarad a helyén, hogy még sokan simogathassák sokat - híres és nagy időket, eseményeket -, de ami ennél is fontosabb: a mi sebes sasszárnyon elszállt fiatalságunkat megért fejét.

- DI -