Hogy ne vejszenek el a régiek…Ferenc Éva népdalénekes kincsekről, múltbanézésről, ajándékokról...

Hosszú utat járt be Ferencz Éva
Az 1977-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskolán diplomázott színész, budapesti és vidéki színházakban jelentős prózai, operett- és musical-szerepeket, a hét éves ausztriai német nyelven művelt színészmesterséget követően: 1988-tól a néphagyomány mezsgyéjére vetődött, annak is egyik leggyönyörűségesebb szigetére, a szakrális néphagyomány világába.

Élete legnagyobb ajándékának tekinti, hogy Erdélyi Zsuzsanna útitársa lehet.
2002. május 8-án a soproni Erdélyi Kör meghívására Magyarok énekei című műsorát adta elő. Eddig megjelent CD-ivel – Világ békessége (Karácsony)-1977; Világ váltságáért (A Nagyhét költészete a néphagyományban; Archaikus népi imádságok, Mária-siralmak)-1998; "Idvezlégy bódog Szent István Királ!" - 2000. augusztus 20.; Tündérvilág (Szigetköz-Rábaköz; Timaffy László köszöntése)-2002 – a múltba vesző, kincseket rejtő, gazdag lelki világ feltárásán, a kincseker rejtő sziget ismertté tételén fáradozik. A művésznő ajándékot is hozott az Erdélyi Körbe: egy sokszorosítható/sokszorosítandó verset, amelyet mi is továbbadunk mindenkinek, aki úgy gondolja, hogy az "hasznára lehet."
Az előadás után egy kis ideig még elbeszélgettem Ferencz Évával: népköltészetről, földi és égi kincsekről, hitről és ajándékról. Az én kérdéseim – miután teljesen fölöslegesek – ezúttal a cikkből kimaradtak. Úgy vélem, hogy a lényeg a válaszokban van.

Régi írástudatlan eleink szent felelőssége.
- Régen a gyermekek a nagyszülőkkel aludtak. Addig el nem aludhatott a gyermek, amíg el nem mondta azt az imádságot, amit a nagyanyja tanított neki. Így maradtak fönn a régi imádságok, és így öröklődtek – drága kincsként – , mert addig nem is halhatott idős ember sem meg nyugodt lélekkel, amíg át nem adta, mindazt amit ő is úgy tanult a nagyanyjától és amit neki szent kötelességből át kellett adnia.

"Kimondhatatlan értékű kincsre leltem"
- Az elején "öntudatlanul" énekeltem a balladákat. Mindent, ami megtetszett és ami jól állt, s aztán minél többet megismertem belőle, annál jobban belemélyedtem a megtalált csodálatos világba. Rácsodálkoztam, arra, hogy az énekek nem csak úgy vannak, hanem mindnek oka van; annak, hogy hogyan születik, s miből…
Kitárult előttem egy-egy életforma, egy-egy tájnak a szokásai és akkor a egyszer csak eljutottam a szakrális néphagyományokhoz, felfedeztem a csodálatos kultúránknak eme részét. Az archaikus népi imádságok egyben gyönyörű nyelvi emlékek. Az Ó-magyar Mária siralom nyelvén szólnak hozzánk. Az ember ezeket hallgatva, énekelve elképzelni, ahogyan ül az az asszony az eleink közül, a szobában és imádkozik csendben. Mert ezek elsősorban nem templomi imák. Nagyon sok régi hitvilági elemeket is őriznek és szakralizálnak is egyben; mint az a regölés is, amit énekeltem: Szállj le e házra Szentlélek áldása, seregében, sokában, szárnyas angyalával, haj, regö-rejtem…
Ez egy kincsesbánya, tele több száz év megmentett nyelvi, lelki emlékeivel. Sajnálom, hogy nincs még egy életem, mert akkor néprajzot tanulhatnék, s nem csak ismerném, de sokkal alaposabban tudnám is mindezeket.

"Múltbanézés ez, amit én csinálok"
- Mert nem kizárólag a néphagyományból merítek, hanem az írott, írásos emlékekből, a kódexekből, hiszen a Szent István lemezemet, amikor elkezdtem, csupán tiszteletadásból is nagy vágyat éreztem arra, hogy a korabeli írott műveket is elolvassam és használjam. Olyan csodálatos magyar szerzők vannak, akik mégha latinul is írtak, de mind magyarok voltak és magyarként éreztek.
Arra gondoltam, hogy ezeket összegyűjtöm, s akkor az iskolákban a diákoknak ezt élővé teszem, hogy tanuljanak belőle, hiszen minden megtanulható és megszólaltatható. Olvasni, hallgatni is jó ezeket, de a legfelemelőbb élményt az adja, ha ezeket megtanulod és ha mondod, énekeled.

"Lehozza az égieket..."
- A dalba foglalt imádság lehozza ide az égieket és minden megváltozik közben benned és körülötted. A Mária-siralomban az aki énekelte, kiénekelte, kiimádkozta az ő saját fájdalmát is. Ezért jártak búcsúba a régiek; letették a Szűzanya lába elé a fájdalmukat, szenvedésüket és újból bírták még egy évig… nem jártak pszichológushoz.
Amikor már túl vagy azon, hogy megtanultad magát a szöveget és a dallamot, akkor az, amit megtanultál kezd megajándékozni téged. Valami olyan folyamat indul az emberben, örvendezés, imádság, fohász, a jóakarás, a jó előhívása, a baj távoltartása, az áldáskérés az égiektől, Istentől, Jézustól, Máriától, ami nem hagy senkit érintetlenül, azt sem, aki hallja. Olyan erő van benne, ami mindenkire hat.
Ilyen alkalmakkor egy-egy est után feltöltődöm. Nem fáradok el. Lehet, hogy a hangom, egy kicsit elfárad, de még tudnék énekelni. És úgy tapasztalom, hogy a hallgatóság között kialakul egy olyan erőtér, amit létezőként érezni lehet, megmagyarázni már nehezebb.

"Amit az elmúlt ötven év művelt az emberekkel…"
A kiszikkadt lelkek, olyanok mint a szivacs… Ránézek a könnyes szemekre, az arcokra, látom, hogy valósággal a hallgatóság is felemelkedik. Ez a lelki kenyerünk. Szükség van erre a mai világban.

Eljuttatni a kincset, azokhoz is akik ezt nem keresik
Ez az én gondom. El kell menni az iskolákba. Magyarok énekei: ebbe sok minden belefér: Magyarok Nagyasszonya, Szent István király, Szent Imre, a Szigetköz, Rábaköz, Erdély népdalai, balladái, meséi;  Budai Ilonával, Kobzos Kiss Tamással együtt adom elő, de akár egyedül is, ha úgy hozza a sors. Szép szövegek ezek, jó hallgatni és, ha a gyermekek az iskolában élményként élik meg, akkor talán meg is tanulják.
Kaptam visszajelzést arról, hogy már játszák is történelem, és irodalom-órán Szent Istvánkor. Nagy szükség van olyanra, aki nagyon okosan, valamiféle hidat képes építeni és azon eljuttatja mindezt a kincset a hit nélküli emberekhez.

Zengjen a múltunk
- "Hogy ne vejszenek el a régiek." Ezt így mondta nekem egy csángó asszony.
A leírt anyagok, amiket sokan gyűjtöttek ott vannak alvó betű formájában a könyvekben. Azokat föl kell kelteni, azokat életre kell hívni; énekelni és mondani kell, hogy zengjen a múltunk.
A jövőnk miatt fontos a múltunk. Sokkal szebben beszéltek régebben, eleink, mint mi, a mai világban. Én azáltal, hogy ezzel foglalkozom, észreveszem magamon is, hogy a régiek dalaiból, imáiból, balladáiból tanult szófordulatok vissza-vissza jönnek. Ha csak szebb és mívesebb lesz a beszélünk a néphagyomány eme kincsei által, már az is sokat jelent, de ha még a lelkisége is megérint, akkor tapasztalhatjuk azt meg, amit egyébként sem megszerezni, sem megtanulni nem lehet, ami maga a hit.
 

És az ajándék:
 

té