Jn 20.19-31 Amikor beesteledett, még a hét első napján megjelent Jézus a tanítványoknak, ott, ahol együtt voltak, bár a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót. Belépett, megállt középen és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Didimusz, nem volt velük, amikor megjelent nekik Jézus. A tanítványok elmondták: „Láttuk az Urat!” De kételkedett: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem.” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok, s Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett, megállt középen, és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Aztán Tamáshoz fordult: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás fölkiáltott: „Én Uram, és Istenem!” Jézus csak ennyit mondott: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” Jézus még sok más csodajelet is mutatott tanítványai előtt, amelyeket nem jegyeztek föl ebben a könyvben. Ezeket azonban följegyezték, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életetek legyen az ő nevében.

Hinni mindenek (nem látás és nem birtoklás) ellenére. Nem én mondom, hanem Jézus, aki a kilencedik boldogságként jelöli meg a pillanatról pillanatra is változó érzést, amit bennünk a hit kegyelme jelent. Nem választja szét akként az embereket, hogy nagy hitűek vagy kicsinyhitűek. Más helyütt azonban utal arra, hogy a hit mennyisége a legkisebb élő méretével sem összevethető bennünk, "mezei" keresztényekben.
Talán utalás ez a pár mondat arra is, hogy természetesen olyan különböző a hitünk, egyénen belül és egyének között. Talán állásfoglalás ez a néhány szó a két kritérium között a zsidóknak írt levélben. Hogy jobb a bizalom és kegyelem, mint a meggyőződés.
Akármi is legyen a szavak mögött, de nem arról szól, hogy hinni csak egyféleképpen lehet. Azt viszont biztosra vehetjük, hogy lehet boldogan is.
Nagy kérdés ez mai világunkban, és ez talán felelet is arra, hogy a hit valóban a boldogság forrása, és aki vállalkozik erre a nem mindennapos bátor kalandra, hogy feltegye az életét a látszólag teljes bizonytalanba ugrásra, az maga is meglepődik azon, amit vele együtt kap.
A hitet nem lehet egyszerűen azzal elintézni, hogy nem látom, nem hiszem. Ma különösképpen nem lehet ezt megtenni, amikor a Földön már nem a homo scolasticus vagy homo goticus él, akiknek egész élete és gondolkodása a szentség terében történt. Csakhogy ma a birtoklónak meg kell várni azt a pár évet, amíg összegyűjtögeti azokat a tárgyi elemeket, melyektől, mint láthatóktól a "nekem van" gyönyörűségét várja. Előbb vagy utóbb rá kell ébrednie, hogy visszatekintve más a kép és más a fontos. Másképpen látunk ugyanis előre és másképpen visszafelé.
Jézus erre a visszafelé látásra, annak minőségi másságára utal, amikor azt mondja, hogy a pillanatnyi látás a birtoklásé, a visszafelé pillantás pedig az értékelésé. A dolgok természeténél fogva nem lehet az esélyek és történések sokaságát "befogni" a látás agykérgi reprezentációjával, mert az a pillanat statikus és nem dinamikus megragadásához vezet.
(Tegnap hallottam a TV-ben, hogyan halt szörnyet egy dublőr, egy erre külön kiképzett kaszkadőr, aki nem mérte jól fel, hogy miképpen halad a levegőben, s az ejtőernyőjét előbb elengedve nekivágódott egy híd falának. A tragikus esemény valamiképpen - áttételesen - bennem arra mutat, hogy amikor csak a pillanat egyszerisége marad meg bennünk, akkor nem kiszámítható a következmény. Amikor már visszafelé tekintünk, akkor mondható jónak vagy rossznak az "ugrás".)
A mai evangéliumi szakasznál kevés jobb "dobbantó" akad körülöttünk ahhoz az ugráshoz, amit a bizonyosságra vágyó ember kénytelen mégis felhasználni, amikor elkötelezi magát, amikor kereszténnyé válik.
Milyen könnyedén beszélünk hitetlen Tamásokról, s közben lehet, hogy mi is még messze, a nagy ugrás előtt állunk?
- DI -