Jn 18.1-19.42 Azután, hogy ezeket mondta, Jézus kiment tanítványaival a Kidron-patakon túlra. Ott volt egy kert. Odament tanítványaival. Ezt a helyet Júdás is ismerte, aki elárulta, mert Jézus gyakran járt ide tanítványaival. Júdás kapott egy csapat katonát, és a főpapoktól és a farizeusoktól pedig szolgákat, és kiment velük, lámpákkal, fáklyákkal és fegyverekkel fölszerelve. Jézus tudta, mi vár rá. Eléjük ment hát, és megszólította őket: „Kit kerestek?” „A názáreti Jézust” - felelték. Jézus megmondta nekik: „Én vagyok.” Júdás is ott volt köztük, aki elárulta. Amikor azt mondta: „Én vagyok”, meghátráltak, és földre rogytak. Jézus ezért újra megkérdezte: „Kit kerestek?” „A názáreti Jézust” - felelték. Erre Jézus így folytatta: „Mondtam, hogy én vagyok. De ha engem kerestek, ezeket engedjétek el.” Így beteljesedett, amit mondott: „Senkit sem vesztettem el azok közül, akiket nekem adtál.” Simon Péternél volt egy kard. Kirántotta, a főpap szolgájára sújtott, s levágta a jobb fülét. A szolgát Malkusnak hívták. Jézus rászólt Péterre: „Tedd hüvelyedbe kardodat! Ne ürítsem ki a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?” A csapat és parancsnoka, valamint a zsidó szolgák elfogták Jézust és megkötözték. Először Annáshoz vitték, Kaifás apósához. Abban az esztendőben Kaifás volt a főpap, ő adta azt a tanácsot a zsidóknak, hogy: „Jobb, ha egy ember hal meg a népért.” Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Mivel ez a másik tanítvány ismerőse volt a főpapnak, bejutott Jézussal a főpap udvarára, Péter azonban kint maradt a kapunál. A másik tanítvány, aki ismerőse volt a főpapnak, kijött és szólt a kapuban őrködő lánynak, és bevitte Pétert. A kapunál őrködő szolgáló megkérdezte: „Nem ennek az embernek a tanítványai közül való vagy?” „Nem vagyok” - felelte. A szolgák és a poroszlók tüzet raktak és melegedtek, mert hideg volt. Péter is odaállt közéjük melegedni. A főpap a tanítványai és a tanítása felől faggatta Jézust. Jézus ezt felelte neki: „Nyíltan beszéltem, mindenki füle hallatára. Mindig a zsinagógákban és a templomban tanítottam, ahova minden zsidónak bejárása van. Titokban nem mondtam semmit. Mit kérdezel engem? Kérdezd azokat, akik hallották, amit mondtam. Ők tudják, mit tanítottam.” E szavakra az egyik poroszló arcul ütötte Jézust ezt mondva: „Így felelsz-e a főpapnak?” Jézus csak ennyit mondott: „Ha rosszul szóltam, bizonyonyítsd be a rosszat. Ha meg jól, akkor miért ütsz?” Ekkor Annás megkötözve elküldte Kaifás főpaphoz. Simon Péter még mindig ott állt és melegedett. Újra megkérdezték tőle: „Nem ennek az embernek a tanítványai közül való vagy?” De tagadta: „Nem vagyok.” A főpap egyik szolgája, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a fülét, megjegyezte: „De hisz ott láttalak vele a kertben.” Péter ismét tagadta. Erre nyomban megszólalt a kakas. Kaifástól a helytartóságra vitték Jézust. Kora reggel volt. A zsidók nem mentek be a helytartóságra, nehogy tisztátalanná váljanak, s elkölthessék a húsvéti bárányt. Ezért Pilátus jött ki hozzájuk, és megkérdezte tőlük: „Mivel vádoljátok ezt az embert?” „Ha nem volna gonosztevő - felelték -, nem hoztuk volna eléd.” Pilátus szabadkozott: „Vigyétek vissza és ítélkezzetek fölötte saját törvényetek szerint!” De a zsidók nem tágítottak: „Nekünk senkit sem szabad megölnünk.” Így beteljesedett, amit Jézus mondott, amikor megjövendölte, milyen halállal hal meg. Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé hívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy a zsidók királya?” Jézus ezt felelte: „Magadtól mondod ezt vagy mások mondták neked rólam?” „Hát zsidó vagyok én? - tört ki Pilátus. - Saját néped és a főpapok adtak kezemre. Mit tettél?” Jézus így válaszolt: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna országom, harcra kelnének szolgáim, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innen való.” Pilátus közbeszólt: „Tehát király vagy?” „Te mondod, hogy király vagyok - mondta Jézus. - Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra.” Pilátus ezt mondta: „Mi az igazság?” E szavakkal újra kiment a zsidókhoz, és kijelentette: „Én nem találom semmiben bűnösnek. De az a szokás nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon bocsássak. Akarjátok, hogy szabadon bocsássam a zsidók királyát?” Erre újra kiabálni kezdtek: „Ne őt, hanem Barabást!” Barabás rabló volt. Erre Pilátus előhozatta Jézust és megostoroztatta. A katonák töviskoszorút fontak, a fejére tették, és bíborszínű köntöst adtak rá. Aztán elé járultak, és így gúnyolták: „Üdvözlégy, zsidók királya!” Majd arcul ütötték. Pilátus ismét kiment, és így szólt hozzájuk: „Nézzétek, elétek vezetem. Értsétek meg: nem találom semmiben sem bűnösnek.” Jézus töviskoronával, bíborpalástban jött ki. Pilátus rámutatott: „Íme, az ember!” Mihelyt meglátták, a zsidók és a szolgák elkezdtek kiabálni: „Keresztre vele, keresztre vele!” Pilátus ismét szabadkozott: „Vigyétek el és feszítsétek meg ti! Én nem találom bűnösnek.” De a zsidók nem tágítottak: „Nekünk törvényünk van, s e törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát!” Ennek hallatára Pilátus még jobban megijedt. Visszament a helytartóságra, és újra megkérdezte Jézustól: „Honnan való vagy?” Jézus nem válaszolt neki. Pilátus kérdőre vonta: „Nekem nem felelsz? Hát nem tudod, hogy hatalmam van rá, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy keresztre feszíttesselek?” Jézus csak ennyit mondott: „Nem volna fölöttem hatalmad, ha onnan felülről nem kaptad volna. Ezért annak, aki a kezedre adott, nagyobb a bűne.” Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa. A zsidók azonban ordítottak és fenyegetőztek: „Ha elbocsátod, nem vagy a császár barátja! Mert aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak!” E szavak hallatára Pilátus kivezettette Jézust. Elfoglalta a bírói széket a köves udvaron, amelyet héberül Gabbatának hívnak. Húsvét előkészületi napja volt, a hatodik óra körül járt. Így szólt a zsidókhoz: „Nézzétek, a királyotok!” De újra elkezdtek ordítani: „Halál rá! Halál rá, keresztre vele!” Pilátus megkérdezte: „Keresztre feszíttessem a királyotokat?” De a főpapok tiltakoztak: „Nincs királyunk, csak császárunk!” Erre kiszolgáltatta nekik, hogy feszítsék keresztre. Ezzel átvették Jézust. Maga vitte keresztjét, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készíttetett, és a keresztfára erősítette. Ez volt a felirat: „A názáreti Jézus, a zsidók királya!” A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol fölfeszítették Jézust, közel volt a városhoz, héberül, latinul és görögül volt írva. A zsidó főpapok azért kérték Pilátust: „Ne azt írd, hogy a zsidók királya, hanem azt, hogy azt mondta magáról: a zsidók királya vagyok.” De Pilátus azt felelte: „Amit írtam, azt megírtam!” Amikor a katonák fölfeszítették Jézust, fogták ruhadarabjait és négy részre osztották, minden katonának egy-egy részt, majd a köntösét is. A köntöse varratlan volt, egy darabból szőve. Ezért megegyeztek egymás közt: „Ne hasítsuk szét, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen.” Így teljesedett be az Írás: Ruhámon megosztoztak egymás közt, és köntösömre sorsot vetettek. A katonák valóban így tettek. Jézus keresztje alatt ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, aki Kleofás felesége volt és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll az anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: „Asszony, nézd, a fiad!” Aztán a tanítványhoz fordult: „Nézd, az anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány. Jézus tudta, hogy már minden beteljesedett. De hogy egészen beteljesedjék az Írás, megszólalt: „Szomjazom!” Volt ott egy ecettel teli edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték és a szájához emelték. Amint Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” Aztán lehajtotta fejét és kilehelte lelkét. Az előkészület napja volt. A zsidók arra kérték Pilátust, töresse meg a keresztre feszítettek lábszárát és vetesse le őket a keresztről, nehogy szombaton is a kereszten maradjanak a holttestek, az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. El is mentek a katonák, és megtörték a lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona oldalába döfte a lándzsáját. Nyomban vér és víz folyt belőle. Aki látta, az tett róla tanúságot és igaz a tanúsága. Tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert ez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontját ne törjétek!” Vagy egy másik helyen: „Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak.” Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt - bár a zsidóktól való félelmében csak titokban -, arra kérte Pilátust, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. Így elment és levette a testet. Nikodémus is elment, aki annak idején éjszaka kereste föl (Jézust), s vitt mintegy 100 font mirha- és aloékeveréket. Fogták Jézus testét és a fűszerekkel együtt gyolcsba göngyölték. Így szoktak a zsidók temetni. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, s a kertben egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt ide temették Jézust.

Nekem nagypénteket már egy ideje, szimbolikusan és a valóság realitásában is, a nyitott és üres tabernákulum (szentségtartó-ház) jelenti.
Természetesen részt veszek a nagypénteki szertartáson, elgondolkodom a leboruló szertartás-végzőkön, fizikailag is végigszenvedem a passiót (zeneileg, mert az így, "mezitlábas" éneklésben szinte elviselhetetlen és áhitat-űző, Bach passióinak előadására pedig ki merne gondolni? A legjobb lenne talán felolvasni?...). A kereszt leleplezése után kifejezem a hódolatomat, áldozom, majd hazamegyek, futó pillantást vetve és térdet hajtva az oltár előtt, ahol ideiglenesen a sanctissimot (legszentebbet) elhelyezték. Ugyanott van a szobor Krisztus fekvő teste is.
Ilyenkor jövök újra és újra rá, hogy a templom lehet egy szépen kiképzett, gyönyörű műemlék, de mégiscsak üres, ha Ő nincs a tabernákulumban. Katolikus vagyok, és igaza van mindazoknak is, akik e gondolattal szemben Krisztus más megjelenési módjaira emlékeztetnek, amelyekben még ott találhatom a szent térben.
Nagypéntek süket és kongó csendje, a választalanság üressége mégis kiüríti az én bensőmet is. Hiába a szépen csengő szavak, a megrendítő szenvedéstörténet, mindezek ellenére a hiány érzetét hagyja meg ez a nap bennem, mert a szokásos hétköznapi "társalgásban" mégiscsak kapok a legtöbbször valamiféle feleletet. Most azonban csend van, "feleletlenség", ami nyilván egy módja a feleletnek is. A hallgatás, Isten csendje évfordulós válasza a szeretet-áldozat végső fázisának.
Jézus többször is sírt, de gyászolhat-e az Isten? Ha antropomorf egységben gondolkodunk, akkor igenis tarthat gyásznapot a Fiú meggyilkolásának évfordulóján. Az időbe transzformálja a szeretet időtlen fennállását, és elfogadja a mi bánatunkat. A csend a leghangosabb felelet nagypéntek kérdéseire.
Ez a csend ugyanis híd, mely a rabszolgaáron elárulástól a húsvéti allelújáig tart. Ez a csend, amint összeköt, úgy meg is tart, magához láncol.
Fontos, hogy megmaradjon mindvégig a nagypénteki csend-emlék az egész egyházi évben, mert csak ennek kontrasztjaként szólalhat meg minden hang, hogy a maga zengésében ne hiányozzanak az apró szünetek nagypéntek emlékeként. Így teljes az összhangzás a maga, a pillanat megismételhetetlenségében.
- DI -