Szervátiusz Tibor: szolgálni két hazában emberséget, magyarságot

    Családjával együtt Szervátiusz Tibor is jelen volt a Soproni Tavaszi Napok Festőterem-beli nyitó rendezvényén, édesapja Szervátiusz Jenő műveiből nyílt soproni emlékkiállításon. Tavaly több nagyobb munkát fejezett be, jelenleg kisebb szobrokat farag, pihenésből magának. A soproni interjú nem előre megbeszélt, vagy egyeztetett alkalom volt, inkább csak néhány rövid gondolatcsere.

- Ön 1977 óta él Magyarországon, édesapja kiállítása Erdélyt idézik, Magyarország legnyugatibb részén. Mit jelent mindez Önnek?
- Nehéz a kérdés. Amikor átjöttem Magyarországra, már akkor tudtam, hogy az én erdélyi gyökereim nagyon erősek. Erdélyből ered kultúrám, ott gyökerezik szellemiségem; én ezt felejteni soha nem tudom, egész életemnek ez a központi problémája. Én ehhez ragaszkodom. Ami mindebben nekem nagyon nehéz, az, az hogy itt Magyarországon úgy legyek erdélyi, hogy az anyaországban is elfogadjanak és itt úgy legyek ugyanakkor anyaországi, hogy ezzel Erdélyben is tudjak segíteni. Ez a kettősség következik abból, hogy a magyarságunkat, országunkat szétdarabolták; nekünk, akik erre születtünk két hazában kell a magyarságot szolgálni.

- A megnyitón elhangzott egy, a művészetről szóló, édesapjától származó idézet. Ön szerint mi az, aminek minden műben benne kell lennie?
- A művészetnek magának, annak minden kritériumának fellehetőnek kell lennie egy műben. Meg az emberségnek, a népnek, annak kultúrájának, történelmének és hagyományának. Minden mű azért születik, mert kényszert érez az alkotó arra, hogy az embereket, a saját országát, saját népét szolgálja, erősítse és jövőt mutasson neki.

Rockenbauer Zoltán kultuszminiszter a művésszel a soproni kiállításon

- Ön egyszerre erdélyi és magyarországi, a jelen egyik kikerülhetetlen kérdése, a trianoni nehéz örökséget átértelmező státusztörvény.
- Én tudom és érzem, hogy az valójában mit is jelent. Át is élem az egészet, mint anyaországi is, és tudom, hogy mit jelent az elszakadt magyarságnak az a tudat, hogy törődnek vele, tudnak róla, számon tartják és fontosnak; és nem csak és elsősorban az anyagi részére gondolok. Tulajdonképpen már nem kivert kutya sorsban élnek, hanem törődik velük az anyaország és érzik, hogy egy néphez tartoznak, amely most keblére fogadja őket. Ez úgy van, ahogyan egyszer Illyés Gyula mondta nekem: annak, aki börtönben ül már fél életet jelent az, hogyha mások tudják, hogy ő ott van. Most az anyaország tudja, hogy vannak Erdélyben magyarok, akik ennek a népnek tagjai, és akik sorsukat és egyúttal a nemzettel is sorközösséget vállalva építik együtt a magyarságot, a magyar kultúrát, a magyar jövőt. Ez mindennél fontosabb, annál is, hogy aljas orvtámadásokkal egyesek azt támadják. Fontos, hogy milliók vannak tőlünk elszakadva és őnekik ez öntudatot, magát az életet adja, hogy megmaradhassanak abban a nehéz sorsban, amely akaratuk ellenére nekik osztályrészül jutott.

Tóth Éva