|
Könyvajánló
a Cédrus Art Club válogatásában
Antoine de Saint-Exupéry: Éjszakai repülés – Négy regény
Európa Könyvkiadó; 2002
1900-ban született Lyonban, arisztokrata családban.
1944-ben tűnt el Korzika fölött, később derült ki, hogy fekderítőgépét
lelőtték a németek. Élete is, halála is legenda lett. Nem csoda. Hiszen
a polgári repülés egyik úttörője volt, a szaharai és atlanti-óceáni postarepülő-vonalak
felderítője és megszervezője, így élete bővelkedett regényes-romantikus
fordulatokban. Kétszer le is zuhant, de túlélte, bár haláláig sejtjeiben
hordta “a gyáva test emlékező iszonyatát”. Balesetei, kényszerleszállásai
mesebeli tájakra sodorták, megjárta a Kordillerák fagyos kőrengetegét és
átvergődött a Szahara izzó holdbéli tartományain. Ám a legizgalmasabb és
legfontosabb a szellem kalandja volt számára, a falusi éjszaka magányában,
a majdnem üres szobában, az íróasztal mögött megélhető nagy kaland, az
írás kalandja.
Íróvá a mestersége, pontosabban hivatása avatta:
repülésről, repülőkről szól négy regénye, meg arról, ami a XX. század “metró
és mozi közé szorult” embernyája fölé szálló, csillagok között bolyongó,
tágabb, nem e világi horizontokhoz szokott ember szeme előtt feltárul.
Az ég vándora odaföntről új módon veszi birtokba a földet, a felhők magasából
már csak a tiszta lényeget, az igazi értékeket látja: az emberi méltóságot,
nemességet, az önfeláldozást, hősiességet. Az 1929-ben, a Szaharában írt
Déli futárgép-ben, az atlanti-óceáni postarepülő-vonalak felderítésének
idején, 1931-ben született Éjszakai repülés-ben és Az ember földjé-ben,
amely 1939-ből való, Saint-Exupéry ezeket a már-már lomtárba került értékeket
fényesíti ki és mutatja fel, de sallangok, pátosz és illúzió nélkül. A
hadirepülő-t már századosként az 1940-es francia összeomláskor írta,
a hirtelen elharapódzott kishitűség és fogódzó-nélkül-maradás napjaiban.
Az ernyesztő kétségbeesésnek ellenszegülő, kemény, tiszta hangú mű végén
Hitvallásba foglalta megtisztult és megújult hitét, azt, hogy milyennek
akarja látni az embert. Érvényes erkölcsöt próbált adni az érvénytelen
régi helyett, a tettet magasztalva.
Egy kiábrándult, ernyedt kor modern lovagja, egy
emberszabású heroizmus apostola ő, művei pedig a helytállás, a halállal
való szembenézés párjukat ritkító írói dokumentumai.
***
Hankiss Elemér: Tízparancsolat ma
Helikon Kiadó ; 2002
A Tízparancsolatról szól ez a könyv. Két kérdésre keres
választ.
Érvényesek-e ma még ezek a parancsolatok?
Ha érvényesek, akkor mit jelentenek nekünk, a mai
világban élő embereknek?
Sok kitűnő könyv jelent már meg a Tízparancsolatról
tudós teológusok tollából. Nem akarunk és nem is tudnánk versenyezni velük.
Ne várjon tőlünk az Olvasó kegyes elmélkedést vagy szakavatott Biblia-magyarázatot,
elmélyült szövegkritikát vagy végső bölcsességeket. Nem akarjuk meggyőzni
semmiről. Nem tudományos művet, hanem kérdések, válaszok, hitek és kételyek,
gondolatok és érzelmek, érvek és ellenérvek gazdag gyűjteményét tartja
a kezében. Szándékaink szerint hívőkhöz és nem hívőkhöz egyaránt szól ez
a könyv. Bárkihez és mindenkihez, aki el szeretne gondolkozni azon, vajon
mit is jelentenek ma ezek a háromezer év óta titokzatos fényben ragyogó
parancsolatok.
Hankiss Elemér beszélgetőtársai: Bárándy György, Csányi Vilmos, Danka
Krisztina, Farkas Pál, Fröhlich Róbert, Gábor György, Györgyi Kálán, Heller
Ágnes, Hernádi Gyula, Jókai Anna, Kopátsy Sándor, Manchin Róbert, Mérő
László, Polcz Alaine, Popper Péter, Sárközy Tamás, Schweitzer József, Szabó
István, Szigeti Jenő, Szilágyi Ákos, Tüske László, Vágvölgyi B. András,
Vajda Mihály, Vargyas Gábor, Vekerdy Tamás
***
Otto Friedrich: Glenn Gould – Változatok egy életre
Európa Könyvkiadó; 2002
1932-ben született Torontóban, és 1982-ben, ötvenéves
korára egy nyolcvanéves ember fizikai állapotára leépülve hunyt el, ugyancsak
Torontóban; a XX. századi előadóművészet egyik legnagyobb hatású alakja,
a forradalmi Bach-interpretátor, Glenn Gould, akit életében és azóta is
vallásos imádat övezett és övez. Csodagyerekként indult, páratlan virtuózként.
Különc volt a javából – tériszonya lévén utált utazni; valami rendellenesség
miatt csak a fellépés előtti utolsó pillanatban vette le kihűlt kezéről
a kesztyűt; úgy tömte magát orvossággal, mint egy megrögzött drogos; éjszaka
szeretett többórás telefonokat lebonyolítani karmesterével vagy kamarapartnerével;
sőt végigpróbálta telefonon a karmesterrel a felveendő zongoraversenyt;
harmincegy éves korában egy életre felhagyott a nyilvános szerepléssel,
annyira utálta; a hangrögzítés fejlődésének a tudósa és apostola lett;
imádta a rádiót (hangjátékokat készített) és a televíziót, imádta a dokumentumfilmeket:
legnagyobb becsvággyal ilyen filmet csinált Kanada északi vidékéről, és
szeretett volna eljutni az Északi-sarkra. Nővel soha viszonya nem volt,
de férfival sem, maga volt a megtestesült “nemnélküliség”. Utálta Lisztet,
pitiáner hedonistának tartotta Mozartot. Önmagát az utolsó puritánnak tekintette.
A zongorairodalomnak csak egy kis részét játszotta, és még kisebb részét
szerette igazán, felvételei azonban állandóan jelen vannak a lemezpiacon,
és az előadóművészek újabb nemzedékei számára játéka megkerülhetetlen példa
és inspiráció. A zeneművészetben éppúgy kultikus figura, mint az irodalomban,
mondjuk Jack Kerouac, holott életvitelben homlokegyenest az ellenkezője
az amerikai írónak.
Otto Friedrich könyve, amely Kanadában nagydíjat
nyert, és világszerte kiadták, kitűnő munka. Alapos kutatásra, számtalan
interjúra épít, s Friedrich szerencsére ellenáll a kísértésnek, és nem
regényesíti, nem dramatizálja túl anyagát. Tisztában van vele, hogy Gould
alakja és storyja nem igényel lektürizáló manővereket.
A könyvet Gould valamennyi alkotó tevékenységének:
koncertjeinek, lemezeinek, rádió- és tévéműsorainak, valamint megjelent
írásainak teljes listája egészíti ki.
A könyvajánlót összeállította: Molnár Tímea
2002. március 02., szombat 23:41
|
