Jn 4,5-42 Odaért Szamaria egyik városához, Szikarhoz, ez annak a földnek a közelében volt, amelyet Jákob fiának, Józsefnek adott. Ott volt Jákob kútja. Jézus elfáradt az úton, azért leült a kútnál. A hatodik óra felé járt az idő. Egy szamariai asszony odament vizet meríteni. Jézus megszólította: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis bementek a városba, hogy élelmet szerezzenek. A szamariai asszony így válaszolt: „Hogyan? Zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól kérsz inni?” (A zsidók ugyanis nem érintkeztek a szamariaiakkal.) Jézus ezt felelte neki: „Ha ismernéd Isten ajándékát, s azt, aki azt mondja neked: Adj innom, inkább te kértél volna tőle, s ő élő vizet adott volna neked.” „Uram - mondta erre az asszony -, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vehetnél hát élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki ezt a kutat adta nekünk, s maga is ebből ivott a fiaival és állataival együtt?” Jézus azt mondta neki feleletül: „Aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” Erre az asszony kérte: „Uram, adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé, s ne kelljen ide járnom meríteni.” Jézus így válaszolt: „Menj, hívd el a férjedet, és gyere vissza!” „Nincs férjem” - felelte az asszony. Jézus erre azt mondta neki: „Jól mondtad, hogy nincs férjed, mert volt ugyan öt férjed, de akid most van, az nem férjed. Így igazat mondtál.” „Uram - válaszolta az asszony -, látom, próféta vagy. Atyáink ezen a hegyen imádták az Istent, ti meg azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben kell imádni.” „Hidd el nekem, asszony - mondta Jézus -, elérkezik az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogják imádni az Atyát. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidóktól ered. De elérkezik az óra, s már itt is van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat akar. Az Isten lélek, ezért akik imádják, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” Az asszony azt felelte rá: „Tudom, hogy eljön a Messiás, azaz a Fölkent, s amikor eljön, mindent tudtunkra ad.” Jézus erre kijelentette: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” Közben visszatértek tanítványai, s meglepődtek rajta, hogy asszonnyal beszélget. De egyikük sem mondta: „Mit akarsz tőle?” Vagy: „Miért beszélgetsz vele?” Az asszony otthagyta a korsóját, sietve visszatért a városba, és azt mondta az embereknek: „Gyertek, van itt egy ember, aki mindent elsorolt, amit csak tettem. Ő volna a Messiás?” Az emberek kitódultak a városból, és odasereglettek hozzá. Közben a tanítványok kérték: „Mester, egyél!” De ő azt felelte: „Van eledelem, csak nem tudtok róla.” A tanítványok erre tanakodni kezdtek egymás közt: „Csak nem hozott neki valaki enni?” Jézus erre megmagyarázta: „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott. Vagy nem így beszéltek: Még négy hónap, és itt az aratás? Nos, azt mondom nektek: Emeljétek fel szemeteket, és nézzétek meg a szántóföldeket: már megértek az aratásra. Az arató már most megkapja bérét, s termést gyűjt az örök életre, hogy együtt örüljön, aki vet, azzal, aki arat. Mert igaza van a szólásmondásnak: Más vet és más arat. Nos, azért küldtelek benneteket, hogy learassátok, amit nem ti munkáltatok. Mások fáradoztak, s ti az ő munkájukba álltatok bele.” Abból a városból sokan hittek benne a szamariaiak közül, az asszony szavára, aki tanúsította: „Mindent elsorolt, amit csak tettem.” Amikor a szamariaiak odaértek hozzá, kérték, hogy maradjon náluk. Két napig ott is maradt. S az ő szavát hallva még többen hittek benne. Meg is mondták az asszonynak: „Most már nem a te szavaidra hiszünk, mert magunk is hallottuk, és most már tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője.”

Aki a szamáriai asszony történetét végigolvassa, az vagy menthetetlenül elvész az egészben, vagy nagyon sok, egymástól látszólag független gondolat tolul fel az agyában.
Tele van szállóigévé lett mondatokkal a szöveg, és tele tanítással minden egyes részlet. Miben foglalható össze a történet? Talán abban, hogy a szeretet minden szokásjogot felrúgva megbonthatja a "rendet", amiben élünk.
Gondoljunk egy picit bele! Hány szokás, hány rögzült, de tartalommal igazán nem bíró rend-elem van a mi életünkben.
Aztán nem érintkezni bizonyos kirekesztettekkel. (Valaki egyszer azt mondta, hogy ha az egyház nem tudja bevonni a szellemileg sérülteket az életébe, hogyan vonja bele az egészségeseket?) Kezdve a kézmozdulatokkal, egészen az amerikanizmusból származó "Hogy vagy?" köszöntésig (How do you do?), amire senki igazán nem vár feleletet. Az amerikaiaknak van legalább egy másik kérdésük, ha tényleg kiváncsiak, mi ezzel szemben legfeljebb a tekintetünkkel, a várakozó és együttérző magatartásunkkal tudjuk megerősíteni a kérdés tartalmát. Mi megtesszük-e ezt?
Jézus felrúgja a szokásokat, hogy a törvény szelleme, az Isten szeretete legyen az uralkodó találkozásaiban. A tanítványok - úgy látszik - már megszokták, hogy a Mester időnként furcsa dolgokat művel, és jobb, ha nem kérdik meg, miért, mert akkor az ő tudatlanságuk kerül világra.
Vagy ki vonná kétségbe, hogy Jézus a forrás? Nyilván az, aki meg sem próbált belőle meríteni. Ha próbálta volna, valóban az "örök életre" inna belőle, és gyökeresen megváltozna. Az emberek röghözkötöttsége itt is megnyilvánul: hisznek, ha látnak, ha saját magukon tapasztalnak dolgokat, de akkor is meddig?
Ki gondolná, hogy az ember vetésére is vonatkozik Jézusnak az aratásról szóló mondása: Más vet és más arat! Vajon milyen a termés? Lehet, hogy silány, lehet, hogy bőséges. Emberi pesszimizmussal és optimizmussal mennyiségileg nem befolyásolható, mert nem mi aratunk. Mi csak vetünk, a többire Istennek van gondja. De vetünk-e, vagy igazából csak az aratás örömeit szeretnénk érezni?
"Emeljétek fel a szemeteket!" hangzik Jézus szájából. Ne lefelé nézzetek, mert a termés is fentről származik. - Egy éve az aratás táján Ausztriában jártam egy kolostor templomában. Az oltár előtt a padsorokat kitöltötte a termények java: kilós sárgarépák, hatalmas tökök, karalábék, gyümölcsök borították el a padsorokat. Az oltár előtt pedig egy üres kosár. Röstellem általában is, most is magyarázni a közismert szimbólumokat: a termény Isten ajándéka, tehát az ember a köszönetét fejezi ki azzal, hogy annak legszebbjéből ajánl fel neki. Isten pedig válaszként gavallér módon megtölti az eléje helyezett üres kosarat. Könnyít rajta - paradox módon, hiszen "nincs nehezebb az üres kosárnál". Az ember csak vár, mert tudja, hogy megérkezik az ajándék: belülre is, de a test fenntartásához is. Mintha a zsoltárost hallanánk: Szemem a hegyekre emelem.
Utolsó gondolatként néhány szó a szereplők "elbeszéléséről" egymás mellett. Itt már nem arról van szó, hogy nem érdekel a másik, de nincs meg a közös nyelv- és szóhasználatunk. Más szótár van mindkettőjük, Jézus és az asszony (mi és mások) kezében. Látszólag ugyanazt a szót mondják-mondjuk ki, de mást értünk rajta. Mindenki a sajátját, természetesen.
Mint rögökből a föld, áll össze valamiféle dinamikus egységgé a sok gondolattöredék. Forduljunk befelé, hátha valamelyikben magunkra ismerünk! Azon máris lehet javítani! De nem lehetséges-e, hogy ennél több is vonatkozik ránk, csak azt más látja?
- DI -