Hiába mondaná valaki, hogy a nagy, közös Európában mi is olyanok leszünk, mint mások, erre rácáfolni látszik a magyar valóság, még ha annak csak néhány szeletét látjuk is laikus szemünkkel.

Egy apró, de nem jelentéktelen dologról mesélek most, melyet bizonyítékul mondok el annak elfogadása mellett, amit a címben állítottam.

Nézzük például az autópálya-matricákat! Ha valaki azt gondolná, hogy a dolog mi sem egyszerűbb, veszünk egyet, mint bárhol másutt, akkor alaposan téved. Először is, itthon kell hozzá személyi igazolvány, forgalmi, tulajdonos, aki aláír, s nem utolsósorban egy jó 20 perc még akkor is, ha minden simán zajlik. Pro primo jön a kódoló ketyere, melyet nem minden eladó (tessék észrevenni, milyen fiinoman is fogalmazok) tud zökkenőmentesen kezelni. Ha megvan a kód, melyet többször is ellenőrzendő az orrom alá tartanak, akkor aláírás, rendszám (mindkettő három helyen ellenőrzendő), majd utána külön számla, ha az is kell.
Máris mondaná valaki erre, hogy talán jobb ragasztóval és technikával a sógorok módszerét lehetne követni. Persze ez sem olyan egyszerű nálunk. Mondjuk a hónap utolsó napján valaki sorba áll a nagy kifizetések helyén az ablaknál, ahol az előző években az osztrák matricák kizárólagos árusítóhelye találtatott. Mire az ablakra néz, olvashatja, hogy az a hónap utolsó napján zárva. Ez persze egyéni pech. Van ilyen. Akkor a másik, szomszédos ablaknál nyájasan bíztatják, hogy álljon csak át oda.
Ezek után az ipse, mint a kabarétréfában, gyanútlanul beáll, végigvárja a nagyösszegű kifizetésre sorakozók nem kevésbé időigényes sorát. Mire az ablakhoz ér és elrebegi, hogy mi is kellene, addigra kiderül, hogy azt ott ugyan nem kap (ugyanabban a helyiségben, egy méterrel odébb van a másik ablak, amely zárva van, ahonnan ide hívták). Menjen talán a 18-19.sz ablakokhoz a másik teremben. Természetesen ott is végig kell állni a sort, hiszen a páciens megpróbáltatásáról miért is lenne köteles tudni a másik eladó. Szerencsére az illető ismerős, és máris mondja, hogy rossz helyen állt sorba az ajkát már harapdáló ügyfél. Mégcsak nem is egy, de két ablakkal odébb, talán...
Már apró rángásokkal az arcán odavánszorog a nagy magyar vándor résztvevője és kéri a sógorokhoz a matricát. Eltelik vagy húsz perc, és máris a kezébe nyomják a...jó magyar matricát. Erre kedves figyelmeztetés részéről, hogy akkor talán már ne is nyomják a számlát, mert nem ezt kérte. Most már csak röpke 35 perc és visszaadják a pénzt a vállalati nagy kupaktanács után. Matrica azonban még sehol.
Az ipse most már a sírógörcsök közötti mosolyszünetben dadogja, hogy talán most már odaadhatnák azt a ragacsos cetlit, amiért idáig lábalt. A sértett fél - az eladó - vonultában közli, hogy azt nem itt, hanem szemben, az ablaksor végén...
Itt fogyott el az ipse ideje, s kirohant. De makacs ember lévén jó másfél óra múlva visszatért, immár az új ablak előtt állva a sorba, hogy csakazértis megszerezze azt a fránya osztrák liluló fecnit. Az ablakhoz érve kellemes férfihang üdvözölte, majd a kérésre elővett egy dossziét. Lapozgatott benne, s közölte, igaz, hogy ott vannak matricák, de ő bizony nem tudja, hogy melyik az, ami a kedves vevőnek kell. Természetesen van megoldás a dologra, talán fáradjon át a nagy be -és kifizetések termébe, majd ott...
Ekkor - mondják a többi sorakozók - az ügyfél szemébe valami különleges sérgés-zöldes fény költözött. Kedvesen elmondta, hogy milyen utat járt immáron be, s most, hogy az út elejére akarja visszaküldeni az eladó, talán legyen kedves ő maga átfáradni, mert ő bizony itt legyökerezik, és megvárja, amíg visszaér azzal a...matricával. Úgy látszik a fény hatott, s ezt csak megerősítette a körülálló tömeg helyeslő, egyben fenyegető zúgása, mert akár hiszik, akár nem, 5 perc múlva az ipse boldogan távozott a matricával-számlával együtt.
Most őszintén kérdem, megoldás lenne-e ha itt nem azt a fránya kódolós, ellenőrzős, aláírós szuperegyéni matrica helyett azt a sima másikat használnánk? Ugye, hogy nem! Ugye, hogy mi mások vagyunk!
- DI -