Kultúra, érték, tradíció - életsegítség
beszélgetés Balog Zoltán református lelkésszel

    Balog Zoltán református lelkéssel, a miniszterelnök egyházi kapcsolatokkal foglalkozó tanácsadójával, a Magyar Kultúra Napján Sopronban tartott ünnepi megemlékezést követően beszélgettem, néhány – az előadásban is elhangzott – kérdésről.
Balog Zoltán egy soproni vonatkozású történetet is elmondott.

- A kis borsodi faluban, ahol születtem volt egy kis, töpörödött tanító nénim. Németet tanított és soproni volt. Minden német órán el kellett mondani németül, hogy Sopron a leghűségesebb város, és állandóan Sopronról beszélt. Én ezért gyerekkoromban sokat gondolkoztam, azon, hogy vajon a soproniak, örülnek-e, vagy sem annak, ahogyan szavaztak. Lelkészcsaládban felnőve, a hetvenes években, gondolom ez érthető volt. Én sokat gondolkoztam azon, hogy megérte-e a soproniaknak, vagy nem érte meg, az ahogyan a népszavazáskor döntöttek? Egyszer aztán a kedves soproni Etelka nénit megkérdeztem, hogy mégis milyen most Sopronban, hiszen biztos szomorúak a soproniak, hogy nem Ausztriához tartoznak. Erre azt felelte:
- Sok minden elveszett kisfiam, de a hit, az megmaradt.
A hit és a hűség ugyanazok a szavak a latinban és a bibliai gondolkodásban, ezért azt gondolom, hogy ebben a városban, a hűség városában nem nagyon kell azt bizonygatni, hogy a kultúra hogyan kötődik a hithez. Az igaz hit, a hűség mindig megmarad.

- Miben különbözik a mai magyar keresztény értelmiség-rétegnek az azonosságtudata nyugat-európai keresztény-értelmiség azonosságtudatától?
- Ezzel kapcsolatban az a kép jut eszembe, amikor ösztöndíjas koromban egy olyan németországi gyülekezetben jártam, ahol sok pénzzel templomépítésbe fogtak az egyháztagok. Hosszú ideig késhegyig menő vitát folytattak arról, hogy az építendő templomukra kell-e torony. Végül is több, mint kétharmados többséggel leszavazták azokat, akik azt mondták, hogy kell.
Azzal érveltek, hogy mindenki tudja majd, az épületről, hogy az egy templom, hiszen minden újságban benne lesznek a rendezvények; minek még külön tornyot építeni? Sokba kerül a torony, az pazarlás. Úgy döntöttek, hogy inkább nemes célra fordítják a toronyépítésre szánt összeget és azt a harmadik világ éhezőinek el is küldték. Lett is egy szép kis kultúrházhoz hasonlító épületük, amit ők templomnak tartottak és annak is használják, ugyanakkor sok éhező gyereken is segítettek a harmadik világban.

Hasonló kérdéssel - hogy az épülő templomra kell-e torony - szembesültek, azok, akik a nyíregyházi, sóstói új lakótelep templomának építésébe fogtak. Annak ellenére, hogy nem is volt rá meg a pénz, az mégsem volt kérdés, hogy kell-e torony. És az sem volt kérdés, hogy bármennyi hitelt is fognak felvenni, akkor is kell torony, meg harang is.. Nem is egy, hanem kettő. És amikor meg lett a kettő harang, akkor valaki adott még egy harmadikat. Most már volt torony is és három harang, meg nagyon sok adósság. Én meg ebből rájöttem arra, hogy mennyire máshova vezet a mi utunk, mint a nyugat-európai keresztény közösségeké.

Mert, azoknak akik tornyot építenek és abba harangot tesznek - hármat is - és azoknak akik a harngokat minden adandó alkalommal meg is húzzák, van mondanivalójuk mások számára is. Nem egyfajta hobbikörkért ápolják a saját kereszténységüket, hanem, kilépnek vele a világba, ha kell a közélet színpadára is. Szétharangozzák a jó hírt, kultúrát teremtenek. Odateszik azokat a tapasztalatokat, azt az életminőséget, amit ők és az ő közösségük megőrzött a múltból és azokból kultúra lesz.

- Miként közvetíthetők a mindennapok szintjén a keresztény értékek?
- Az gondolom, hogy annak ellenére, hogy sokat beszélünk keresztény értékekről, keresztény értékek nincsenek; csak olyan emberek vannak, akik életükben keresztény értékeket valósítanak meg. Szerintem a személyes életpélda-adás, az, ami ma a leginkább hat. Az embereknek elegük van a szavakból, a verbális agresszióból, abból, hogy mindig mindenki rá akarja beszélni őket valamire, meg akarja győzni őket valamiről. Azt gondolom, hogy ma a missziónak, az evangélium megszólaltatásának sokkal autentikusabb és talán hatásosabb formája a személyes életpélda. Az olyan, amelyet ha valaki megismer, akkor egy idő után megkérdezi: te honnan veszed az erőt a dolgaidhoz; hogy van az, hogy te nem úgy reagálsz dolgokra mint a többség, hogy van az, hogy te másképp látod az életet. Ez a személytől-személyig, én-te viszonyokban átadott hit igazán hiteles és hatásos, mégha ez apró lépésnek is tűnik. Úgy gondolom, hogy ez a legfőbb terepe ma a bizonyságtételnek.

- A mai ember - ráadásul különböző korosztályok különböző - valóságos kérdéseire, az evangélium válaszát úgy kell megadni, hogy azt be is tudja fogadni, de ugyanakkor az Evangélium - Nyugat-Európában gyakran tapasztalt - felvizezését el kell kerülni
- Ez minden korosztályra érvényes; az igehirdető – a hívő ember – számára izgalmas feladat ez, leginkább a középkorú emberek esetében;  a munkavállalók,  a munka és mindennapi versenyhelyzetet megélők, a különböző és többféle konfliktusokra folyamatosan reagálni kényszerűlők világában.
Fiataloknál úgy gondolom, hogy sokkal látványosabb akciókba is lehetne kezdeni, az egyház által korábban nem gyakorolt, szokatlan formákban is meg kellene őket szólítani, amire bátorítom a saját magam egyházát és más egyházakat is. Egy nagyon fontos: hogy ne vizezze fel senki az evangéliumot. A modern forma nem jelenti azt, hogy feladjuk a tartalmat. Az ifjaknál könnyű formába is lehet és kell önteni az örök és fajsúlyos tartalmat.  A gyerekeknél pedig, azt gondolom, hogy ha szükséges, akár a fogyasztói mentalitást is figyelembe vehetjük és használhatjuk. Mondok egy példát: a mi egyházközségünkben gyerekmegőrzést tartunk szombat délután. Míg a szülők elmennek "shoppingolni", addig otthagyják a gyereket, akár három órára is. Abban a három órában a gyerekkel sok minden történhet: legózhat, rajzolhat, vagy akár egy - őt megszólító - gyerek bibliaóra, vagy evangélizáció, résztvevője is lehet. Azzal amit ott tapasztal, majd a shoppingolásból megjövő szülőkre is hat. Ez egy óriási lehetőség, amely a modern társadalomnak olyan esélye, amelyben az általunk nyújtott szolgáltatáson belüli tartalommal meg tudjuk szólítani az embereket.

- A piaci helyzethez kellene jobban igazodniuk a - gyakran merevséggel, rugalmatlansággal vádolt - történelmi egyházaknak?
- Modernkedni fölösleges és értelmetlen, mert előbb-utóbb úgyis kilóg a lóláb, de azon el kell gondolkodni, - amit én életszabályként is felállítottam magamnak - hogy, hogyan lesz a tradícióból életsegítség. Hogyha ez vezérel minket, akkor a fiatalok számára is megtaláljuk azokat a kifejezésmódot, amelyben megértik az örök evangéliumot, amelyből nem adunk fel semmit, de amelyet olyan módon készítünk el, hogy az fogyasztható legyen. Az ételkészítés hasonlatára gondolok: nem mindenkinek ugyanaz az étel az ízletes, ugyanakkor ugyanabból a nyersanyagból többféle étel is készíthető: a társaságtól, a korosztálytól, a helyzettől függően. Ilyen módon aktualizálni az evangéliumot nem csak megengedett, hanem szükségszerű is.

- A parlament tagjai között vannak olyanok, akik munkájuk előtt ismétlődő alkalmakon a templomból indulnak az Országházba.
- Van egy ökumenikus - úgynevezett "felekezetközi munkacsoport" -, két katolikus, két református és egy evangélikus teológus-lelkész, akik a parlament közelében, egy kisebb egyházközségbe rendszeresen meghívjuk a parlamenti ülésszak idején egy reggeli találkozási lehetőségre a parlament tagjait. Ezeken a háromhetente rendezett - a plenáris ülések rendjéhez igazodó - alkalmakon olyan bibliai helyekről elmélkedünk, amelyek egy politikus számára különösen fontosak lehetnek. Átlagosan 30-40 képviselő, mellett a miniszterelnök, több miniszter, közigazgatásban dolgozó - ki-ki belátása és szándéka szerint - vesz részt ezeken a reggeli áhitatokon.

Tóth Éva