Gyűjteményes tárlat az Erdélyi Házban

    Hogyan és honnan lehet számítani az erdélyi képzőművészet-történet kezdetét? Művészetről lévén szó, lehet-e kezdetet, vagy annak bármely értelemben vett időbeni vagy földrajzi határait meghatározni? Hogyan viszonyul az egyetemes magyar képzőművészethez az erdélyi - amelynek nem feltétlenül negatív előjelű - konzervativizmusa végtére is karakterisztikum? Ez utóbbi hogyan definiálható, és szükséges-e egyáltalán a kijelenthető konkrétumokban való meghatározása?
    Kérdések sorozata, amelyek kísérői lehetnek - gondolatban mindenképpen - annak a kiállításnak, amely Dévai György magángyűjteményéből nyílt az Erdélyi Házban.

"Kortárs" művészek alkotásai - élőké és eltávozottaké -, akiket megillet már a művész titulus.
Erdélyi alkotók esetében megkülönböztető sajátos jegyeket, helyi színeket, tájhoz-kötöttséget lehet és illik többnyire keresni és emlegetni; különleges történelmi és földrajzi erőket, amelyek az elszigeteltség és bezártság minden előnyét is szolgáltatják. Ez a kizárólag külső megközelítés lehetséges, viszont felületessége nem vesz tudomást az alkotó tudatos irányozottságáról, mindamellett arról sem, hogy a művész megnyilvánulásai nem elszigetelten, hanem a társadalom összes jelenségével organikus egységben vannak, és ő maga alkotás közben sincs annyira kiszolgáltatott állapotban, mint amennyire ezt hangsúlyozni "illik", ugyanis egyszerűen csak természetes életterében létezik. Amennyiben tényleg művészségre hivatott.

Fülöp Antal Andor (1908-79):  Irene

Az idilli táj és háborítatlan természeti környezet ellenére az erdélyi képzőművészet igazán nagy alakjait "valami áttetsző fanyarság fűzi össze…" - írja az Erdélyi Csillag kritikusa. Igaz, hogy teszi ezt 1944-ben, ám az Erdélyi Ház mostani gyűjteményes tárlatán ennek a fanyar íznek az emléke kísérti mindvégig a látogatót.
Fülöp Antal Andor, Incze János Dés, Macskássy József, Mohy Sándor, Nagy Pál, Sükösd Ferenc, Szolnay Sándor, Thormáné Kiss Margit, Zsögödi Nagy Imre. És a nyomukban szorosan járók Balázs Imre, Kedei Zoltán, Páll Lajos.

Fülöp Antal Andor klasszicista Irene portréi - az egyensúly, tisztaság, derű művészi kifejezői -, Szolnay derűs tiszta leheletszerű tájképei, és az ezekkel rokon vonásokat mutató Incze János Dés tájképek, Mohy Sándor igénytelen témák ragyogó kidolgozású, színek festői harmóniáját megvalósító képei, Szécsi András, Sükösd Ferenc, Nagy István komorabb hangvételű, sorsállapotot megfogalmazó alkotásai: témában, technikában, mondanivalóban, hangulatban egymástól teljesen különböző alkotások.

Páll Lajos: Székely falu

A mai Erdély művészegyéniségei között - a megannyi új műtípus, új műalkotás-státus, forma és minőség megszületésének időszakában - különösen figyelemreméltó az, ahogyan hagyományos kifejezésmódjával és anyagtiszteletével, a mű-műértés jól bejáratott viszonyait tiszteletben tartó Páll Lajos éppen a hagyományok megújítására vállalkozott. A maga sajátos nyelvezete, a - látszólag nagyimrei - gazdálkodó-festő életvitele úgy jelenik meg idillikus, meghitt természeti képeiben, hogy azok arány- és nézőponttorzulásai teremtik meg azokat a groteszk vonásokat, amelyek végső soron átrajzolják a valóságot.
A  sajátosan átrajzolt valóság különleges hangulatát közvetítő gyűjteményes tárlat a soproni Erdélyi Házban október 19-ig, hétköznapokon 10-15 óráig várja látogatóit.

té