Csöndes kiáltvány a vesztesekért

Egy igen jól sikerült előadóestről kellene most írnom. Az előadás kapcsán pedig arról a Meister Éváról, aki Sopronban Kocsis István Árva Bethlen Katá-ja után az Erdélyi Házban igen színvonalas művészi teljesítményt nyújtva mutatta be a Csöndes kiáltvány a vesztesekért című összeállítást. Soproni előadása után tényleg arról a Meister Éváról kellene első sorban szólni, akinek fellépéseihez egy-egy kettős szereposztású darab műsorra tűzésekor - a valamikori -  Marosvásárhely igényes színházi közönsége sokszor igazította esti programját.
    Meister Éva színművésznő - annak, aki eddig őt nem látta volna - ezúttal is sokadszorra megmutatta, hogy mire képes egy profi művész. Az előadásról kellene szólnia az írásnak, mert az előadó játékán mindaz lemérhető volt, ami megtanítható és megtanulható a színész mesterségből; mint ahogyan az is, ami nem.
    Az előadóművészről kellene az írásnak szólnia, arról, aki a nem színpadi - sőt zavaró - körülmények között is a nézőt a maga lelke rezdülései szerint formálja és helyezi nem a külső, hanem a belső szemlélő különböző állapotaiba. Az átélés mélysége és milyensége, és a többrétegű játék közötti egyensúly megteremtése által hiteles Meister Éva előadása. Még akkor is, amikor a szomszédból áthallatszó ütemes döngetésre - akaratlanul - rezonál a jajkiáltás, mintegy túlharsogva és "művészivé" lényegítve a feltehetően kőműves(?) munka zajait.
    Az igazán jó alkotások nem zárják le azt a témát, amiről szólnak, semmire sem adnak kizárólagos és egyetlen létező választ és megoldást.

    Meister Éva előadóestje - amelyet az ismert erdélyi származású író, többkötetes szerző - Molnár H. Lajos állított össze és rendezett, a fenti - maga a rendező által is megfogalmazott - szempont  szerint (is) jó előadás. Az előadáson elsőnek hangzik el Szőcs Kálmán Csöndes kiáltvány-a, utolsónak pedig Székely János vesztesekről szóló verse. E két mű  "összeillesztéséből" keletkező címbéli feszültség végigkíséri az összeállítást.
    A soproniak a közelmúltban író-olvasó találkozón ismerhették meg Molnár H. Lajost.
A jelenleg Szolnokon élő író ezúttal - ismert és szintén erdélyi származású alkotók (Kovács András Ferenc, Csiki László, Szőcs Géza)hozzá (és még nagyon sokakhoz) hasonló módon megélt és megírt - "két hazára árva" életérzés színpadi megfogalmazására vállalkozott; arra, hogy milyen helyzet az, amely a "mi földünk, a mi hazánk"-ból menekülésre készethet valakit, és utána milyen érzés immár másodszorra és véglegesen is hazátlanná válni.

A kérdés dramaturgiai megválaszolása Molnár H. Lajos rendezésében (szándékosan?) pesszimistára sikeredett.
Az előadás záróakkordjaiban, Székely János megfogalmazásában az évezredek óta folyamatosan elszenvedett veszteségek, vereségek pozitívumként való értékelése - túlélési stratégia (ideológia?) formájában - abszurd bukfenccel találja ki, hogy vesztesnek lenni tulajdonképpen nagyszerű dolog. Nem érdemes győzni, mert a győztes igaza meghal, tehát tulajdonképpen mindig az győz igazán, aki veszít.

Az igazán jó alkotások nem zárnak le végérvényesen semmit.
    Németországban sok helyen bemutatták a műsort, és - mint a rendező mondja - a Magyarországról disszidált magyarok tökéletesen értették, érezték azt, amiről az egész szól, hiszen az ő esetükben az alapszituáció ugyanaz volt.
    Némileg más perspektívából szemléli Molnár H. Lajos folyamatos otthon-, és hazakeresését, az, aki eddig megjelent műveit ismeri, azokat, amelyekben kíméletlenül és keresetlenül mondja a maga igazát. Sokak számára teremtett kényelmetlen helyzetet Molnár H. Lajos Erdélyben (és utána Magyarországon) megjelent könyveivel, azokban kimondott igazságával, amely - közhely ugyan, de - nehezen elviselhető.

    Az igazán jó alkotások nem zárnak le végérvényesen semmit?
    A Csöndes kiáltvány a vesztesekért előadás - a szerzők, rendező, előadó és a közönség - mint befogadó - "közös alkotásaként" mégis végső konklúziót sugall.
    A hazáját elhagyni kényszerülő, a megalkuvás, a középszerűség elől menekülő számára elviselhetetlen helyzetet teremt annak felismerése, hogy vándorlása végcéljánál - kokárdásan díszítetten - de választott-keresett (?) hazájában ugyanazt a jól ismert helyzetet találja. Vesztessé válik újból az ember. Örüljön neki, üzeni az előadás, ha már úgysincs más választása.

    Vesztessé egy folyamat során válik az ember.
Tehát a Csöndes kiáltvány a vesztesekért mégis csak végérvényesen lezárt valamit.

"A kérdés végső soron az: vajon mi magunk tesszük-e olyanná a világot, amilyent megérdemlünk, és nem csak elvek, eszmények, zsarnokságok teremtményei, egyúttal alattvalói vagyunk?" - kérdezhetnénk Csiki Lászlóval, aki ezeket a szavakat éppen Molnár H. Lajos Volt egyszer egy udvar című könyvének előszavában írja.

    Én meg azt kérdezem, hogy miért nem kaphatta meg a  Csendes kiáltvány a vesztesekért "szereplője" azt az lehetőséget,  hogy alakítani tudja azt a világot, amelyet tulajdonképpen mégiscsak ő választott, amelyet ő választhatott. Miért nem kapta meg azt az esélyt, hogy  ne csupán elszenvedője, hanem alakítója legyen a valóságnak. Akarjon alakítója lenni annak a valóságnak, amelybe került, amelyben van, és ne csak keresse azt, amit kigondolt, elképzelt magának; alakítója legyen a történéseknek, ha akarja, ha meri és főleg, ha értelmét látja.

Mert ezek után már az is kérdés, hogy a kiáltványnak tulajdonképpen kiért kell szólnia.

    Tehát, mégsem született meg az egyetlen lehetséges és végérvényes válasz. Szerintem nem. És ezért jó az előadás, mert mégsem zár le semmit.
Legalábbis ott, ahol van kihez kiáltványt intézni, biztosan nem; mert az, aki kiáltványt fogalmaz - még ha vesztesekért is szól az - talán tudat alatt, de - reméli, hogy valahol, valakinél az meghallgattatásra talál.
Én ebben hiszek.
 

té