|
Kocsis István: Árva
Bethlen Kata - Meister Éva színművésznő előadása
Meister Éva színművésznő Kálvin Körben tartott
előadóestjét követően úgy elsőre az ember, valahogy, inkább magáról Árva
Bethlen Katáról írna.
A monodráma alcíme: Az újrakezdő. Ez a nemesasszony,
akinek akaratát többször megtörték, békességét feldúlták, akinek száját
sokszor száraz, keserű, sőt lázadó szavak is elhagyták, egyik legmegrázóbb
és ugyanakkor legfelemelőbb önéletrajzát hagyta ránk. A történelmi hitelesség
egyik - de nem egyetlen - erénye a monodrámának.
Nem tudom, kutatta-e, vagy kutatja-e majd valaki
kortörténeti okait annak, hogy miért fordult gyakran Kocsis István - a hetvenes-nyolcvanas
évek Erdélyében - a monodráma műfajához. Nem tudom,hogy az adott történelmi helyzetet ismerve, szükséges-e egyáltalán ezt kutatni? Azt, hogy a politikai és nemzetiségi elnyomás alatt miért fordul egy író ahhoz az
egyszemélyes műhöz, amely magának mondja el ("meri" elmondani?), mindazt,
amit el kell mondani, mindazt, amit így elmondva ki lehet
mondani. A monodráma az a műfaj, amelyhez nem szükségeltetik partner (hinnénk),
"csak" a közönség (vagy olvasó) és amely - ezáltal a naplóval rokonítható
személyessége és bensősége révén - végső soron mégis az embert önmagát
(és a világot) próbálja értelmezni, megérteni.
Mindezeken túl a monodráma a színész számára - az
a műfaj, amely nem enged lazítást, közjátékot, az a műfaj, amelyben a szó
drámai erejének hatása fokozottan jelentkezik, amely a belső és külső konfliktusok,
harcok, válságok - tárgyi értelemben vett - legeszköztelenebb kifejezője.
Legeszköztelenebb, és ezáltal a legközvetlenebb: vagyis katartikus.
A majdnem kizárólag beszéddel és jelbeszéddel -
a világnak és önmaga kérdéseire adott - önmaga válaszaiba sűrített "cselekmény",
külső és belső konfliktusok, életérzések és - szituációk folytonosságába
épített hangulatváltások és -változásokkal együtt kell a történéseknek
törések és kihagyások nélkül folynia.
Ebben a művészt próbáló feladatban állja meg helyét Meister
Éva színművésznő, úgyannyira, hogy az ember - mint a bevezetőben is írtam
- a találkozást követően inkább Bethlen Katáról írna. Jelenti ez azt, hogy
Meister Éva alakításában - a Református Egyház minden színpadi technikát
nélkülöző és az előadáshoz nem a legelőnyösebben berendezett tanácstermében
- karmazsin selyemruhájában maga Bethlen Kata elevenedik meg.
A tizenhét éves, eladósorban lévő lány a nézők szeme láttára válik ötvenkilenc
éves asszonnyá. Meister Éva borzongtatóan hiteles alakítással idézi a kétszer
megözvegyült asszony alakját, akinek két gyermekét erőszakkal veszik el,
másik hármat pedig egyetlen év alatt ragadja el tőle a halál, akárcsak a hozzá legközelebb álló többi szeretteit.
Az a nagy tudású, művelt, könyvgyűjtő,
írókat támogató, lelkészeket taníttató, önéletrajzíró asszony néz szembe a közönséggel,
akinek hitét negyven éve alatt sem tudta senki és semmi megtörni.
Lehetne példának állítani, lehetne kora és korunk
között párhuzamot vonni, örök emberi sorsokra vonatkozó következtetéseket
levonni. A monodráma aktualitását, mondanivalóját lehetne
elemezgetni, értelmezgetni, ha szükséges, akár "adaptálni".
Mindezek helyett álljon inkább itt magának Meister Évának, a színésznek
a vallomása. Nem, nem a szerepről, hanem Árva Bethlen Katáról, az olykor
elkeseredett, vagy akár lázadó, de hitét soha meg nem tagadó igaz emberről.
- Olthévizen születtem, és én is kipillanthattam az Ő hévizi ablakán.
Abban a templomban hallgathattam istentiszteletet, amelyet Ő építettetett,
azon az utcán járhattam, amelyen Ő is járt, foghattam kezembe azokat a
brokátterítőket, amelyeket Ő varrt, és fogarasi édesapám révén gyermekkorom
egyik emlékképe a református templom udvarán álló sírköve. Anyai ágon talán
még rokoni szálak is fűznek hozzá a Széki-família által, de én a lelki
rokonságot sokkal inkább közelebbinek érzem: az újrakezdés jellemzi életem
eddigi stációit. Talán nem véletlenszerű ez a mostani találkozás.
Megidéztettem…
Énnekem az is megadatott, hogy ne csak a 18. századi Erdélyt lássam
az Ő ablakán át, hanem ránézhettem a 20. századra is, amely a legközelebb
vitte az embert az elidegenedéshez, és amelyben az "erdélyi Antigoné" példájára
az építő, az alkotó embernek egyenes gerinccel kell megállni, még ha farkasok
között is.
té
2001. szeptember 04., kedd 15:09
|
