Amióta autóval járok, sok személyes találkozással, a kommunikáció mára talán legelhanyagoltabb, de legemberibb formájával lettem szegényebb. "Hála" a kocsi szervizelésének vagy éppen egy továbbképzésnek, sikerül "utánművelődnöm", és tapasztalatok tárházával vonulok vissza a névtelen magányba.
Magam is egyike vagyok a kényszer mobil-tulajdonosoknak, csaknem tíz éve már, mert folyamatos elérhetőségemet munkaidő alatt csak így tudom biztosítani.
Azóta a világ és a mobiltelefon-szolgáltatás persze sokat fejlődött, technikai és hozzáférhetőségi paraméterek változtak, újabb és újabb csodakészülékek jelentek meg.
Nézzünk néhány feleslegesnek tűnő mellékvágányt, melyen a váltókat nem jól állították. Az új lehetőséggel legtöbb esetben kultúránk nem emelkedett egy fél fokkal sem, hogy eszközként és ne célként használjuk a szerkentyűt.
Első hallásra bizarr: süketnémák mobiltelefonálnak. Rezgés jelzi a csengetést és SMS a hívás tartalmát. A kedves szülő pedig fizet. Persze, ha valakinek van miből, miért ne tegye a csemete?
Neves köztisztviselő bunkofonja ökumenikus imanap egy órájában négyszer csengett fel hangosan, megzavarva a többieket. Nem, kérem, nem kapcsolta ki.
Zajlik tudományos ülés, közben hol itt cseng fel egy-egy hang, hol ott. A szemérmesebbje még legalább gyorsan kapcsol és kimegy (nyikorog a szék, a parkett és az olajozatlan ajtó az ülésteremben), hogy ott intézze azt a halaszthatatlan beszédet (mit vásároljunk, hova lett Teri néni sérvkötője, vagy milyen drogot lehet a diszkóban beszerezni). A vastagabb bőrű lebonyolítja a beszélgetést odabent.
Amióta gyakorlatilag az egész zeneirodalom, Beethoven Örömódájától Bachig és a Beatlesektől a haevy metal-ig hozzáférhető csengőhang helyett, immár rövidített hangversenyt hallunk minden nyilvános (és más célra tervezett) rendezvényen. Mindenki egyéniséggé lett, mert saját csengőhang jelzi mindenki másnak, hogy Kovács 24 Jánost keresi a macája és nem mást, mert hiányzik. Fontos ez, és másokra tartozik.
Fiatalok ülnek, mint verebek a dróton, a peronon. Mindegyik kezében egy-egy fényes holmi, melynek gombjait eszeveszettül nyomogatják. Szó egy sem, majd begördül a vonat és akkor elhangzik a "viszlát holnap, ugyanitt". Ugrás, és nyoma vész a tenyérnyi csodával, mely vagy füléhez, vagy a kezéhez ragadt..
Robog a vonat, magam kötelező, recenzióra váró anyagot olvasok, majd amikor már nem bírja a szemem, leteszem, és elgondolkodom az olvasottak igazságán. Amikor ezzel is végzek, kipillantok a rohanó vonat ablakán, gyönyörködöm a nagy zápor után a lebukó nap utolsó kivillanó sugaraiban, meglepve veszem észre, hogy már megjelentek az első pipacsok, hogy az országúton száguldó autókat csaknem eltakarja a gabona.
Cogito, ergo sum - mondta (másra) Descartes, de nem tudom, mit mond ez annak a kis töltöttgalambnak, aki ferdén velem szemben ül, és 60 km-en keresztül csak a lehajtott fejét látom, kivéve, amikor megrázza elgémberedett nyakát, mert csuklyásizma már nem bírja a kezek állandó nyomogató mozgását a táska mögött(!).
Ezen utóbbi tünetek annak köszönhetők, hogy a mobilokba már játékokat is beépítenek. Ha már nem folyik a szó szoros értelmében a pénz (rendszeres használóknál ez több tízezer forint, ha nem egy-két nagyságrenddel nagyobb összeg) a társaságok zsebébe, akkor se szabaduljon a kommunikáció új formájától.
A "Na helló!" vagy csak "Na, mondjad!" kezdetű kommunikáció immár kiirthatatlan. Mi pedig, akik hivatalos közösségben kikapcsoljuk a jó régi, de még működő mobilt, megérdemeljük, hogy zenei és (meta)kommunikációs tréningen vegyünk részt más helyett. Ha pedig régi ismerőssel találkozunk, gyorsan öleljük meg, mondjuk el, hogy mennyire örülünk a személyes találkozásnak, miközben szemünket rá függesztjük, mert nekünk is legalább olyan fontos, mint neki, hogy mit mond. Mondjunk el személyesen minden fontosat, gyorsan és tömören, mert ki tudja, mikor cseng fel a személyes kapcsolatok ellensége a szatyorban, hogy valakit ellopjon tőlünk, személyes barátságával együtt?
- DI -