Gyökerek

“Piros alma leesett a sárba...” – halljuk az útra szólító éneket, aztán villanások következnek: kenyértésztát dagaszt az asszony, majd az ember Ikarosszá válásának diadalmas pillanata következik: a repülő magasba emelkedik.
Aztán - ökrösszekér ballag a pusztában, rajta már-már szürreális kép villan fel a valóságból: zongorát szállít Gerlice-pusztára. S feltűnik a metronóm: amelyet jelképes műszernek is tekinthetünk - kérlelhetetlen szigorral veri az élet és a művek ütemét. Egy három részes film kezdő képsorai, s a Magyar Televízió történetének kivételes pillanatait élheti meg az, aki ennek a hétvégének három estéjén megtekinti Gaál István Gyökerek című filmjét, amely Bartók Béla életét és munkásságát idézi meg. (Társ-forgatókönyvíró és szerkesztő: Várbíró Judit, zenei tanácsadó: Kovács Sándor.)

  Ne röstellkedjünk a dicsérettel: nagy művet alkotott Gaál István, mely mű nemcsak a hazai, hanem az egyetemes filmművészetben is új törekvést jelent, mert elvetette a kényelmes és megszokott formákat, életregényes, játékfilmes halhatatlansággá nem akarta sekélyesíteni Bartók életét, de a kortársak elfogult, sok pontatlanságot, önmítoszt teremtő vallomásainak dokumentumaival se akart élni. Okkal, mert akkor részigazságok, túlzások, pontatlanságok árjában eltűnik a
 legfontosabb: Bartók Béla pokoljáró és kristályosan tiszta élete.
Gaál István - természetes gesztussal - az egyetlen hiteles forrást választotta. Bartók Béla leveleiből, vallomásaiból vett tények,
sorok, gondolatok, tárgyszerű, máskor lírai vagy gunyoros tudósításokban megalapozzák a film történeti hitelét. S amit a rendező újabb rétegekként ebbe s efölé komponál, azzal sajátos filmi látomássá is emeli a Gyökereket.
A nagyszentmiklósi, nagyszöllősi, pozsonyi gyermekévek, a budapesti zenei tanulmányok, a gyűjtőutak, a hazai zeneéletbeli küzdelmek - szellemtársával Kodállyal -, az alkotás gyötrelmes magánya, utazások, koncertek a világban, majd a halálig tartó, ám folytonosan hazavágyakozó, küzdelmes, megalázó amerikai élet tényei a zenetörténet folyamatában pontosan előtűnnek a filmben.
    Ám Gaál István, minthogy magára is a legnehezebbet rótta ki, nézőjét se hagyta nyugton: emlékezteti a történelem, az első világháború, a Tanácsköztársaság, a Mu-Hi (a magyar puszta végzetes vereségének bartóki szójátéka a Mussolini-Hitler szövetségre utalt), a szovjet-német paktum voltára. A világpolitikai hadműveletekből a rendező a természeti képek, a művek megmutatásával eljut a legmélyebbre: Bartók sorsához. Szívhangjai pedig a művek. Amelyek kiváló előadók, Ránki Dezső, Jandó Jenő, Kocsis Zoltán, Pauk György, továbbá neves énekesek, zenekarok tolmácsolásában szólalnak meg, táncosok jóvoltából elevenülnek meg. A recsegő gramofonhengeren daloló csiki székely, a román kolindát éneklő román asszony, az út porából a szobába táncoló leány s a vízparton hegedülő muzsikus.
Gaál István költői filmlátomásában a tegnap és a ma emberei, magyarok, románok és tótok, a Duna-medence népei az időnek különös bartóki álmában élnek, dolgoznak együtt.

Ilyenképpen is értsük a Gyökerek üzenetét, amely Bartók Béla sorsán át a huszadik század embere megpróbáltatásainak époszát is elbeszéli! Gaál István gyönyörűséges és komor látomásában az ember otthon van a tájban, nemzetiségre való tekintet nélkül dagasztja a kenyeret; hátán a kapával a mezőre tart; balta a kezében: s dönti a fát és kaszálja a domboldalt; a patakparton az asszony mossa, sulykolja a ruhát.
Ennek az ősi, mítoszi életnek a lelkét és zenéjét találta meg Bartók, s művekbe emelte az emberiség egyetemleges reménységére. A csigák, békák, bogarak, a mezők, erdőségek, havasok, vízmosások és források képei; a köves és pusztai kopárság, a patakon átvezető palló, székelykapuk, templomok: kék-fekete-sárga színekben, nyiladozó és viharfelhőkkel borús horizonton tűnnek fel Gaál István képein.
A mikro- és makrokozmosz együtt elevenszik meg látomásában, amelynek gyémánttengelyében áll Bartók Béla sorsa.

Mennyi szívszorító pillanat: Bartók életének stációiban huszadik századi történelmünk éposza is benne feszül. Az esztétikum és a drámai mindennapok ütköztetésének képsorai: “...Viszik a székely katonát” – hangzik a panaszos dal, majd szólnak a fegyverek, hullanak az emberek a világháború tébolyában. New York esti, villódzó fényei A csodálatos mandarin zaklatott és fülledt világát indítják el. Sugallatos utalással is, hogy majd ez a rideg világ lesz Bartók életének végső stációja. Némaságban is milyen költői és súlyos pillanata a filmnek, amikor a Zeneakadémia elhagyott zongoráján és üres széksorain pásztáz Gaál István kamerája, felidézve: Bartók ennek a teremnek az avatásán szerepelt, s 1940 októberében végleg búcsúzik ettől a pódiumtól.
    A Concerto fájdalmas, haza-idéző zenéjében mezők, lankák, hegyek panorámája tűnik fel. Gaál István alkotásában a motívumok, a gondolatok gyakran nemcsak egymástól következnek, fejthetők meg és vihetők tovább, hanem szövevényes utalások felfedezésére és asszociációk kibontására bátorítanak. Ifjonti hévvel és önérzettel vallotta Bartók, hogy életével “a magyar nemzet és a haza javára” akar szolgálni. A film a továbbiakban a tételes megnyilatkozásokat kerüli, de micsoda - évtizedekkel későbbi, vallomásos - megerősítése életcéljának, amikor arról panaszkodik, hogy gyűjtéseinek rendezésével sietni kell, mert embert-roppantó világ következik, s a napi tíz órai munka is kevés ahhoz, hogy bevégezze életművének egy nagy fejezetét, népzenei gyűjtésének feldolgozását. (Tudjuk: Amerikába utazását megelőző napon is késő estig az Akadémián dolgozott.)

De nem búcsúzott végleg hazájától. Gaál István, a polémiát kerülve tűnt idők politikai mítosz-gyárosaival, akik olykor esztéta minőségben nyilatkoztak meg, mégis válaszol Bartók hiteles vallomásaival két alapvető kérdésre is. Bartók nem úgy távozott Amerikába, hogy nem akar hazatérni. Életének utolsó, tengeren túl megélt művészi, emberi gyötrelmei közepette is folytonosan és aggódó szeretettel figyelte hazájának eseményeit. Sosem nyilatkozott elítélően, noha még oka is lett volna rá. És a harctéri és történelmi fordulat nyomán se látta derűsebben a haza jövőjét: “Szegény Magyarország sorsa, hátában az orosz veszéllyel...” – írta egy levelében. Igen, készült volna hazatérni (ezért nem kérte amerikai állampolgárságát sem) - de szabad és független Magyarországra.

Ennek a szabadságnak az álma elevenedik meg Gaál István filmjének utolsó képsorában, ahogy megnyílik a Bartók Béla által bejárt, megélt emberi és természeti világ. Katartikusan szép és felemelő a film befejezése: a dagasztó asszony újra feltűnik, s a kórházi ágy melletti éjjeli szekrényre helyezett száraz kenyér villanására Bartók vallomása következik: a kenyeret hajnalban sütni, amikor az éjszaka tűnőben van s a derengő virradat éltető ereje munkál. De fateknőben kelesztve, s a tésztába egy morzsányit tenni kell a régi kenyérből, hogy: “meg ne szakadjon a lánc sokszázada.” S az áldott munka szertartássá emelkedik Gaál István Bartók-víziójában, mert a dagasztás közösségi–történelmi ihletében “az asszonykezek életadó melege beleáramlik a mi mindennapi kenyerünkbe.”

Gaál István a bartóki életműhöz méltó, felemelően szép filmet készített. Nem egyszeri megtekintésre és forgalmazásra, hanem mindenkori szembenézésre; számvetés és léleképítés végett. Első, a magyar filmtörténet új hullámát jelentő Sodrásban című alkotásában a fiatalok a Tisza hullámai között eltűnt barátjuk fölött a Hiány drámáját élik meg. Bartók filmjében is a Hiányt kereste Gaál István, miközben a legmélyebbre hatolt, megtalálván a mítoszit, a nemzet nagy géniuszának sorsával szembesít bennünket és ilyenképpen tudatosítja a Hiányt. Vagyis: dolgunkat végezve, erkölcs, magyarság, emberség igényében miként volna kívánatos élni.

Bartók Béla lelkétől, szellemétől nem szabadulhatunk, amíg magyarság lesz a földön. Folyamatosan éltet és számon kér.
Eképpen őt a Teremtő kivételes adományának is tekinthetjük.

Ablonczy László

Forrás: www.reflap.hu