Ars longa, vita brevis?
Hogy a mondás második fele igaz, annak belátása, hogy az élet rövid, csak egy pillanat, néha röpke évek, máskor futó évtizedek kérdése. Számomra mindig is a latin bölcsesség első fele volt kérdéses, pontosabban fogalmazva az volt a kétségem, hogy amit mi művészetnek nevezünk, arra vonatkozik-e éppen annak örök mivolta.
Mint "mezei írónak" nem voltak soha más eszközök a vélt ellen-igazságnak birtoklására, mint egyik oldalról számos művészeti könyv birtoklása, kiállítások zarándoklat-szerű meglátogatása, olvasás, zenetanulás és -hallgatás. A másik oldalról pedig ott az a nagyon is kis számú kedvenc, mely a leghétköznapibb pillanatokban jelenik meg lelki szemeim előtt, amikor akár az alkotó-, akár az előadóművészet tengernyi (saját tudományunkra szoktuk volt mondani: olyan nagy, de nem olyan mély) sokaságából merítek. Ez utóbbiak, a töredék adta maradéktalanul az érzést, hogy van örök abban, amit latinul olyan szép lélekkel fogalmaztak ilyen tömörré.
Ismerve a kis részben sznob olvasótábort - elkerülendő a botránkoztatást -, hogy megfogalmazzam kétségeimet, nem is mertem arra gondoltni, hogy e tárgyban bármi általánosat is közzétegyek.
A megkönnyebbülést - mellyel most már magyarázhatom a "bizonyítványt", hogy nagy tárlatokon, múzeumokon is átrohanok, és csak néhány kép előtt állok meg huzamosabb időre, hogy nagy fizikai teljesítmények törlődnek ki pillanatok alatt szürke állományomból, most már "tekintéllyel" támaszthatom alá - jó érzéssel osztom meg bárkivel.
Szerb Antal Világirodalom-történetének bevezetéséből idézek, kérem, hogy olvassák el figyelmesen! A klasszikus antológiák, összefoglaló művek latin, sőt korábbi eredetű alkotásokat megidéző bevezető-magyarázó szövegéből idézek, mely az írói merészséget van hivatva indokolni.
"Megvallom, vállalkozásom engem is nem csekély szorongással töltött el; főképpen munkám elején. De amint előrehaladtam, fokozatosan valami megnyugvásféle fogott el. Írás közben jöttem rá ugyanis egy különös felfedezésre: arra, hogy a világirodalom nem is olyan nagy.
Ha szigorúan csak azokat az alkotókat és alkotásokat vesszük számításba, akik és amelyek igazán világirodalmi jelentőségűek, a végtelennek látszó anyag megdöbbentőn összezsugorodik. Az igazi világirodalom, azt lehetne mondani, elfér egy jól megválogatott magántárban, kötetei elhelyezhetők egy nagyobb terjedelmű dolgozószoba falaí mentén. Ha valaki kora ifjúságától kezdve rendszeresen és foglalkozásszerűen olvas, nell' mezzo, az emberélet útjának felére érve már el is olvasta a világirodalom jó részét, anélkül, hogy észrevette volna.
Természetesen minden attól függ, mit értünk világirodalmon. A világirodalmat sokan úgy fogják fel, mint nemzeti irodalmak összességét, ezért a magyar tudósok szívesebben használják a "világirodalom" szó helyett az "egyetemes irodalom" kifejezést. Én nem az egyetemes irodalom megírására vállalkoztam; a "világirodalom" szót eredeti értelmében használom. A szót Goethe vetette be a köztudatba. Goethe ezt mondta Bekermann-nak: "A nemzeti irodalom most nem mond sokat, most a világirodalom korszaka van soron, és mindenkinek az irányban kell hatnia, hogy ez a korszak minél előbb bekövetkezzék." Az idézetből látható, hogy Goethe világirodalmon olyan irodalmat értett, amely nemcsak egy nemzet, hanem az egész világ számára jelent valamit. Tehát világirodalmat nem cselekvő értelemben, nem azt az irodalmat, amelyet az egész világ ír, hanem szenvedő értelemben, azt az irodalmat, amelyet az egész világ számára írnak."
Eddig az idézet. Ezért mertem kérdőjelet tenni a latin bölcsesség mögé, a Fertő parti csodás kis templom falánál felállított emlékművű, tragikusan a vita breve-t megélt, nagytehetségű ember szavai alapján. A továbbiakban is talán hozzá utalom minden vitatkozó partneremet. Én úgysem lehetek komoly ellenfél.
- DI -