“Én jó uram, nagy útra készülök / A gazda hí, nem mondhatok nemet” – így búcsúzott Kentként Shakespeare Lear királyában azon az 1964. június 28-i előadáson, amikor néhány másodperc múlva utoljára csapódott össze a Nemzeti Színház függönye. Otthonának robbantását nem volt ereje megnézni;  “Nem szeretek akasztásra járni” – mondta fájdalmas fanyarsággal még évtizedekkel később is. Szeretett házát veszítette el, s az új otthon reményében a társulattal örökös vándorlásra indult. Sinkovits Imre nem mondhatott nemet. Útra indult a három és fél évtizedes bujdosásra, mert az ő gazdája a nemzet színháza, folyamatos, életre szóló szolgálatra hívta. Előtte, 1958–63 között, már száműzetésbe, a József Attila Színházba, kényszerítette Aczél György. Nem volt hajlandó megtagadni a forradalmat, és besúgói alkura sem volt fogható, hogy kegyes megbocsátásban részesüljön. Ezért jelentette életének oly kivételes ünnepi pillanatát, amikor 1994-ben, mai köztársasági elnökünk, akkori kulturális miniszter, dr. Mádl Ferenc folytonosnak minősítette Nemzeti Színház-i tagságát, s így jogosult lett negyvenéves hűséget jelképező gyűrűre. Holtáig viselte, mert csüggedő pillanataiban is, ha a gyűrűre pillantott, az neki ereklyés erővel
a reménységet jelentette.

    Bánkot játszotta, a hazájához és becsületéhez szenvedélyesen ragaszkodó nagyurat, s alakította a Tragédia lelkesülő Ádámját és kétkedő Luciferjét is; azzal a személyes ihlettel, ahogyan maga is megélte, szenvedte a színház és a közélet, nemzeti hogylétünk mindennapjait. Ádámként ébredt naponta, és sokszor luciferi kételyekkel zárta az estét, és rémlátások gyötörték éjszakáiban; mert az Illyés írta zsarnokság idegekbe hatoló, pusztító természetét élte át. Nyilvános vívódásai közepette ezért idézte többször is azt a Duna-parti beszélgetését Illyés Gyulával 1959 tavaszáról, hogy ha másként nem, hát a “részleges becsület megtartásával” meg kell maradni. Sinkovits Imrének, a nagy komédiásnak ezért is szent a színpad. Mert az estéli játékban az emberi szabadság és a nemzet reménységes álmait is felmutathatta. Tragédiák vagy komédiák árán, de mindenkoron megszenvedett küzdelmei nyomán. Ezért is volt fontos Sinkovits Imre számára, hogy Ady jegyében, egy kis nép atyafiság-kereső igényében, több mint ötszáz estén önnön legmélyebb érzéseivel és gondolataival Mózesként vallja a megmaradás, az összetartozás és a hit igéjét. “Maroknyi nép vagyunk. Akár a tenger /Csap ránk az ellenség. A hit s a hűség / tarthatja csak fenn népét Izraelnek” – mondta annyiszor Mózes búcsúját, emberi-művészi hitvallásként is.
Színházába, szerepeibe bújt, az esti játékban bujdosott Sinkovits Imre, hogy magáról és rólunk a legtöbbet elmondhassa és megmutassa.

    Újra és újra bujdosásra kényszerült színházteremtő gondolataival is. Azzal például, hogy a nemzet legkiválóbb írói folyamatosan otthon legyenek a Nemzeti Színházban. Mert maga a Nemzeti Színház gondolata kényszerül bujdosásra évtizedek óta, a politikai kisajátítások és a párt-, “független”- és “szak”-lapok folyamatos gyalázkodásának légkörében. Sinkovits Imrét azért hajszolták, sokszor lebecsülő szavakkal, máskor cinikus közönybe vonták személyét, mert Kent érzésével ragaszkodott Illyés Gyulához, Németh Lászlóhoz, Sütő Andráshoz, és hűséges volt színházához. Gyakran írni se tudó, a színház lényegét se értő hírlapi, tévés és rádiós kékharisnyák és ficsúrok próbálták megalázni, de ő fejedelmi fölénnyel legyintett.
    Legyintett, de mit tudtunk démoni küzdelmeiről, pokoljáró harcairól, hogy e játék könnyednek és elegánsnak lássék? Olykor alá is hanyatlott a csuklója, de mély hitében bölcsen nézte az időt. Hitte, hogy egy nemzet sorsa égi és megszentelt lépték szerint alakul, és nem földi őrnagyocskák dobozoltató hatalmán múlik. Ezért is lehetett az ő Tót Lajosa űzöttségében is oly hatalmas és győzedelmes, mert Örkény István örök érvényű játékában megsemmisíthette a démont. Jámbor és esendő emberként lesújthatott a Gonoszra. S a mindennapokban is, hogy űzöttnek ne mutassa magát, gyakran szerepbe bújt, tizedesi komédiázással ámította azokat, akiket semmi embernek tartott, máskor lélekhervasztó nyájassággal tudott kezelni, igent és nemet mondani.
    Az ő udvarába az igaz emberség és hűség nemesi levelével lehetett bekerülni. Szívesen vitatta hogylétünk dolgait az ügyelővel és a díszletmunkással; barátjának tudta a hentest, az erdészt, a munkanélküli műtőslegényt. Lapok, levelek százait, ezreit is ezért írta: az összetartozás, a lélek-erősítés, a jobbítás reményében. 1999 tavaszán ezért szólította meg a miniszterelnök urat is; fejeződjék be a Nemzeti körüli építészeti-politikai huzakodás, mert az Ügy lesz károsult. Sinkovits Imre barátságának egyetlen feltétele volt: “szeressék ezt a kis hazát” és a népet, ahogyan Tamási Áron is vallotta.

    “Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot, ezért halok meg száműzetésben” – mondta személyes megszenvedettséggel is Németh László VII. Gergelyével. A Hargitán, az emberi világtól távol, magányosan karácsonyozó Bódi Vencel megrázó imája a családi, közösségi, kisebbségi, nemzeti megmaradásért az előadás monumentális pillanatává emelkedett. Omló hegyek alatt, a dermesztő, zúzmarás időben Sinkovits Imre drága barátjával, nagy játszótársával, Agárdy Gáborral és a fiatalokkal Marosvásárhelytől Szabadkáig és Budapesttől Bécsen át Párizsig 285 előadáson gyújtotta meg a Várakozás csodalámpácskáját a nézői szívekben. Sorsává, sorsunkká avatta Sütő András varázslatát. Így volt Sinkovits Imrének hatalma a magasban, ahol játéka, személye álomhazát teremtett. Bárhogy is próbálták tizedessé fokozni - az ő monumentális egyéniségéhez a “szakma” sorozóbizottságának illetékessége nem ért fel. Mert az égközeli, magyari jégvilágban, a magányosan árválkodó boronaházat Sinkovits Imre fejedelmi palotává emelte. Ahol a játék, a nyelv és a sors csodái elevenedtek meg.
    Kopott kucsmáját kezébe gyűrve fohászkodott Istenhez. Hol kétségbeesett kiáltásként, máskor kihívón vagy épp szelíd alázattal szólt Sinkovits Imre Bódi-imája, kifejezvén, hogy Sütő András Vencel bácsija nem egyszerűen szerep, hanem
mély önvallomás is neki; a hargitai öreg fejedelem esdeklő-monológja.
 

Dobi László tiszteletes, Páskándi Géza: Tornyot választok című darabjában - Szakácsi Sándorral

    S, hogy olyan megindító líraisággal szólott az elveszettekért, az az ő mindennapi családi érzéséből is táplálkozott. Mert a szülői házból, az Árpád Gimnáziumból és a cserkész mozgalomból hozta a mindig szolgálni kész alázatot. Így lett ő minden magyarok Siki bá’-ja is. Bárki kért tőle segítséget, máris - saját ügyeit mellőzve - sietett és intézkedett; betegnek szerzett kórházi ágyat és orvos barátot, anyagi segítségért talpalt a nélkülözőknek, a vakoknak hangszalagra mondta az Újszövetség fejezeteit. Ki tudná számba venni, hány katolikus és református templom újjáépítésére hirdetett matinén, árvíz- és Trianon-károsultak javára rendezett jótékonysági est meghívóján szerepelt a neve az első helyen! Mert ahová őt hirdették, biztos, hogy táblás ház ígérkezett, és ünnepi érzések is átmelegítették a szíveket.
 

1998. szeptember 21. Hetvenedik születésnapján a Nemzeti Színházban Agárdy Gábor az általa festett képpel  köszöntötte. A festményen: közös jelenetük az Advent a Hargitán-ból

    Petőfi, Ady verseit szárnyaltatta, s annyiszor mondta Illyés Gyula Bartókját. “Mert olyanokat éltünk meg, amire / ma sincs ige” – élte népének ezredévét. Mélyen hívő katolikus volt, de annyi protestáns esemény ünnepi résztvevőjeként szokta is volt mondani: “tiszteletbeli reformátusnak tekintem magam”. Mert hívőként az ökumené alázatában volt ember és magyar. S hogy annyi viszály, felekezeti, törzsi háború omlasztotta századainkat, azt nemcsak Illyés Testvérek című drámájának Dózsá-jával panaszolta, de életének utolsó esztendejében gyakran tűnődött a pódiumon is Wass Albert Ki a magyar? című versével. Fanyar-emlekedett vallomásként zárta a bujdosó költő hazaüzenő sorait: “Aztán, ha majd holt tetemünket / kiveti a víz a partra: / magyar leszel Te is, én is, / a harmadik is, mind, kit halva, / bevert fejjel némán, gyászban / fektetünk a ravatalra.”

    A kiáltás joga és a hallgatás kényszere – Sinkovits Imre Bódi Vencel drámáját élte múlt év augusztusa óta. Micsoda
fátumos jelzése szervezetének, hogy nem lehetett ott a Nemzet Színésze díj átadásán! Megszenvedte, hogy csak a Belvárostól a Rózsadombig terjed e cím illetékességi rangja. Átlátta azt az amatőr politikai dramaturgiát, miszerint kegydíjjal elnémítani őt és nagy kortársait, hogy majd másnap zárt ajtók mögött megfoszthassák intézményétől. A bűbáj szerteszállt, a Nemzeti Színház gyűrűje elvesztette varázserejét. Fájdalommal, a kiáltás jogával élve, az átminősített színház évadnyitóján még felolvashatta Sütő András színészbarátaihoz szóló vallomását. Tüntetés-erejű taps kísérte az öltözőbe. De először élhette meg, hogy Sütő Andrással sem szolgálhatott vigaszt. S majd szívrendülten értesülhetett arról, hogy a magasban tündöklő őrnagyocska Sütő András elnémítását üzengeti.

“Nekünk a legszebbik estét / Fekete színre festették. / Engem anyám elátkozott, / Mikor a világra hozott...”

A lámpácska örökre kihunyt. A csodákban immár nincs több reményünk.
A legmagasabb Gazda hívta. Nem mondhatott nemet. Mert mindig hűen és alázatosan szolgálta.
Jó éjt, nagyságos Fejedelem! Maradsz, aki voltál, szeretett intézményedtől is megfosztottan: a Nemzeti Színház Örökös Tagja!
Isten adjon Neked végső nyugodalmat.
Bujdosásod véget ért. Legyen Neked örök világosság!
Ami pedig Bódi Vencel - Sinkovits Imre Nagy Romlás sújtotta boronaházát illeti: jégbefagyottan is, a mindenkori magyarság álomszínházává magasodik.

         Ablonczy László

A cikket a Reformátusok Lapja engedélyével közöljük.
Forrás: www.reflap.hu