Molnár Tibor - Székely Lajos A szőlészet és a borászat átalakulása a Soproni és a borászat átalakulása a Soproni és a borászat átalakulása a Soproni Borvidéken  1946-tól napjainkig

A betelepítés sokkal kisebb arányú volt, mint a kitelepítés, a korábban több család által lakott házakba csak egy-egy betelepített család került, míg a gazdapolgárok lakásainak jó részét igénybe vették a háborús bombázások során hajléktalanná vált egyéb foglalkozású lakosok.

A telepesek korábban főleg szántóföldi növénytermesztéssel foglalkoztak eredeti lakóhelyükön, jórészük Sopronban ismerkedett meg a szőlőtermesztéssel. (Csak a szerencsés módon peronoszpóramentes 1946-1948. évnek volt köszönhető, hogy olyan művelés mellett, amilyet a szőlők egy része kapott, egyáltalán sor kerülhetett termés betakarítására!) A termelők a rendkívül alacsony szőlő- és borárak miatt nem találva meg számításukat, pánikszerűen menekültek a szőlőtől.

A termelés a teljes csőd előtt állt, sürgős intézkedésre volt szükség. A gazdák egy része termelőszövetkezetet alakított, és az 1949. évi birtokrendezés alkalmával a gazdátlanul, műveletlenül talált ingatlanokból megalakult a Sopronpusztai Állami Gazdaság, a Nyugatmajori Állami Gazdaság és a Soproni Szőlő Állami Gazdaság. Ezek egyesítéséből jött létre 1951. január 1-én 4372 kh. összterületen (amiből 550 kh volt a szőlő) a Soproni Állami Gazdaság. A gazdaság területe 1952 végére 5934 kh-ra, a szőlőé pedig 890 kh-ra növekedett, de szőlőtermelési eredményei az első három évben katasztrofálisan gyengék voltak:

1950. évben 547 kh területen 18.2 d/kh

1951. évben 537 kh területen 17.4 q/kh

1952. évben 878 kh területen 11.6 q/kh volt a termésátlag.

A hagyományos soproni művelés mellett egy katasztrális hold megmunkálásához több mint 100 munkanapra volt szükség. A szőlők talajmunkáit az egy méteres, vagy ennél kisebb sortávolság és a szőlősorokba ültetett gyümölcsfák miatt csak kézi erővel, esetleg lókapával végezték. Az első években nemcsak a városból és környékéről, hanem a Bükig és Kapuvárig terjedő körzet falvaiból is jöttek a gazdaságba dolgozók. A szőlőművelésben csak a Sopronból és vidékéről toborzott munkások voltak járatosak, a foglalkoztatottak nagyobb része itt ismerkedett meg a szőlő munkáival.

A dolgozók kezdetben órabért kaptak. Később a szovjet kolhozok és szovhozok példája nyomán a gazdaság áttért a munkák norma szerinti elszámolására. A munkaverseny és a sztahanovista mozgalom idején dicsőség volt a napi normák többszörös túlteljesítése. A teljesítmények hajszolása a munka minőségének leromlásával járt, pl. az egykor szakmunkának minősülő metszés a szőlőtőkék “stuccolásáig" züllött le! A tragikus az volt, hogy a szakemberek nem is mertek szót emelni a rossz minőségű munka ellen, mert az “illetékesek" a munkaversenyt politikai kérdésként kezelték, aminek szabotálása súlyos következménnyel járt.

Az Állami Gazdaság első présháza és pincéje az Erzsébet kert melletti, ma Ady Endre útinak nevezett pince volt. A birtokrendezés során a gazdaság megkapta a Rákóczi utcai Lenck, és a Táncsics utcai Flandorffer-féle borpincék egy részét is. Ezekből a pincékből a hordók eltűntek, ezért a gazdaság az Alföld megszűnt pincészeteiből több ezer hektoliternyi űrtartalmú hordót vásárolt. Kádárok hada bontotta, javította a használt hordókat. A várostól keletre, a Fertő mentén van a soproni borvidék szíve. Ott alakították ki a fertői üzemegységet, amely a legközelebbi lakott településtől is öt kilométer távolságra volt. Ezen a területen már 1950-ben szőlőfeldolgozót, majd munkásszállót, készenléti lakóházakat, lóistállót és raktárt építettek.

Az 1950-es, 100 vagonnyi szőlőtermés feldolgozásához csak az Ady Endre úti pince két darab húsz hektoliteres prése állt rendelkezésre. Ez nem volt elég, ezért a szőlő egy részét a már üzemelő Borforgalmi Vállalatnak értékesítették. A termést gépi szállítóeszközök hiányában lajtkocsin szállították a feldolgozó telepekre. A hosszú átadási idő miatt egy-egy lajt naponként legfeljebb két forduló szőlőt tudott beszállítani, ezért a környék összes szabad lófogatát igénybe kellett venni. Az Állami Gazdaság működésének pozitívuma, hogy 1951-ben megkezdődött a nagyüzemi szőlőültetvények telepítése. 1951-ben és 1952-ben egyaránt 60-60 kh szőlőt telepítettek. Az első volt a Sopron-Balf országút mentén, a jelenlegi Szanatórium szomszédságában 1951-ben telepített 28 kh Olaszrizling ültetvény. Kékfrankos szőlőt első ízben a Fehér út melletti Scheíchner dűlőbe telepítettek. Az új szőlőtelepeket 150x100-120 cm sor- és tőtávolságra ültették abban a reményben, hogy a szőlő talajmunkái ezzel gépesíthetők lesznek.

A város első szövetkezete az 1948-ban alakult “Partizán" volt, amit a “József Attila Szövetkezet" követett 1949-ben. Ezek a kis szövetkezetek nem tudtak gazdaságilag megerősödni, és 1952-ben egyesültek az újonnan alakult “Dózsa Szövetkezettel". Különleges színfolt a város szőlőtermelésének, borászatának történetében a “Haladás Szőlőtermelő Szövetkezet", melyet a kitelepítés után a városban maradt 35 szőlősgazda alapított 1951-ben.

1953-tól, Nagy Imre miniszterelnöksége idején, jótékony változások segítették a mezőgazdasági üzemek fejlődését, szabadabban kereshették azokat a módszereket, melyekkel eredményesebbé tehették a gazdaságot.

Ebben az időben vezették be Sopronban p1. a “pénzrészes" szőlőművelést. Ennek lényege az volt, hogy az önálló szőlőterület munkáit vállaló dolgozó évközben megkapta a művelésért megállapított norma szerinti munkadíjat és a terven felüli termés értékének 35 %-át. A vállalkozó tudta, hogy az eltérő termés mennyisége az általa végzett munka minőségétől függ, és ez jobb munkára ösztönözte. A módszer népszerű lett, a városban más vállalatoknál alkalmazott dolgozók is vállaltak szőlőtermelési munkát.

1953-ban a szőlőt ilyen módon művelők között 12 millió forint prémiumot osztottak szét, ami ebben az időben tekintélyes összegnek számított. Az Állami Gazdaság terméseredményei is növekedésnek indultak:

évek terület (kh) összes szőlőtermés (q) átlagtermés

1953 747 20 440 27.4

1954 663 27 204 40.3

1955 672 25 075 37.2

Folytatódott a szőlőtelepítés, az 1953. évi 75 kh-ról 195 kh-ra növekedett a 150x100x120 cm sor- és tőtávolságú ültetvények területe, bár a talaj- és növényvédelmi munkák gépesítését a megfelelő keskeny nyomtávú traktorok hiányában változatlanul nem sikerült megoldani. Maradt minden a régiben, az új telepítésű szőlőket változatlanul lókapával és kézi erővel kellett munkálni. Sajnos, a 195 kh új telepítésű szőlőből 1956-ra 40 kh kipusztult.

A Harmler dűlőben telepített 23 holdas tábla tőkehiánya 60 %-os volt! Az ültetvényt felszámolták, a megmaradt tőkéket a többi szőlő hiányának pótlására használták. Kényszermegoldásként az új ültetvények minden második sorát ki kellett vágni, hogy az így keletkező 3 méter széles sorokban a meglévő traktorokkal el lehessen végezni a talajművelés és a növényvédelem munkáit. Ez a kényszermegoldás közel állt a szomszédos Ausztriában Lenz Moser által alkalmazott művelési módhoz.

A gazdaságba is eljutott a szerzőnek “Szőlőművelés egyszer másként" c. könyve. A mű a 3 méteres távolság mellett a kötözési munkálat mellőzése érdekében több segédhuzal-párt és magasabb támoszlopokat javasolt. Hosszú időt vett igénybe, amíg a szakmai közvélemény és a hatóságok elfogadták ennek a ténylegesen kézimunka-takarékos telepítésnek a módszerét. Az első Lenz Moser rendszerű szőlőültetvényt 1962-ben Sopronban telepítették. 1954-től bővült a gazdaság feldolgozó kapacitása. Az Ágfalvi úti volt tüzérségi laktanya ágyúszínében 2000 hl erjesztőtérrel rendelkező kékszőlő-feldolgozó üzem létesült.

A Haladás Szőlőtermelő Szövetkezet 1953-ban 78 q/kh, 1954-ben 68 q/kh szőlőtermést szüretelt. Ezek a jó eredmények az évjáratok szerinti kisebb-nagyobb ingadozásokkal a későbbiekben is megmaradtak, a szövetkezet tagjai hozzáértéssel művelték szőlőiket. A jó munka országos hírűvé tette a szövetkezetet. A munkaszervezés igen egyszerű volt: 2000 négyszögöl szőlő megmunkálása volt egy-egy tag feladata; a permetezést, a porozást és a szüretet közösen végezték. A tagonkénti magas munkaegység-részesedésnek az a magyarázata, hogy a szövetkezet jövedelmének nagy része nem a termelésből, hanem a közvetlen termelői borkimérés hasznából származott. A Haladás, élve a lehetőségekkel, 1955-ben már 11 termelői borkimérést üzemeltetett Budapesten és a dunántúli városokban. Ezekben a borozókban évi 4-5 ezer hektoliter bort értékesítettek! Ellentétben az Ál1ami Gazdasággal, mely a vörösbor termelését szorgalmazta, a Haladás a keresett fehér borok, a Tramini és a Zöld Veltelini termelésére is berendezkedett. Szőlőtermésük feldolgozására az Uszoda utcai pince előterébe présházat építettek. A pince befogadóképessége 4000 hektoliter.

Az elért eredmények és a magas részesedés nagy rangot adtak a tagságnak. Sokan kérték felvételüket, de a tagok éberen őrködtek, és csak olyanokat vettek fel, akik szőlőterületet is vittek magukkal, és a szőlőműveléshez is értettek. A Haladás taglétszáma 1956-ra megduplázódott. A forradalom sem okozott törést a szövetkezet életében. A Dózsa Tsz. 1960-ig mezőgazdasági termeléssel foglalkozott. Az 1959-es ún. “szocialista átszervezés" idején a városban újabb két szövetkezet alakult, “Petőfi" és “Kossuth" néven. A Petőfiről elnevezett szövetkezet rövidesen, 1960-ban, egyesült a Dózsával.

Az 1961-1980 közötti két évtizedben olyan sok, a szőlészet és borászat fejlődését szolgáló beruházás, olyan szervezeti változások és olyan kiemelkedő termelési eredmények születtek, hogy ezt az időszakot méltán nevezhetjük a soproni szőlészet és borászat 20. századi “aranykorának".

Az Állami Gazdaság már 1965-re befejezte szőlői új művelési módnak megfelelő újratelepítését. A 895 kh szőlőből 356 kh volt az új telepítésű termő szőlő, 467 kh a nem termő szőlő és 52 kh az anyatelep. A következő években a korábbi sikertelen telepítéseket újították fel. Az 1977 után telepített ültetvényeket a Moser-féle művelési mód szerint alakították ki. A szövetkezetek között a vezető szerepet a Dózsa Tsz vette át, 1964-ben egyesült a Kossuth szövetkezettel, szőlőterülete 149 kh-ra nőtt. Az 1960-as évek végén országos kampány indult a kisebb mezőgazdasági üzemek egyesítéséré.

Sok, jól működő szervezet áldozata lelt ennek az erőszakolt folyamatnak, köztük a Haladás Szőlőtermelő Szövetkezet is. 1970-ben a “politikailag erősebb" Dózsa Tsz, a szomszédos fertőrákosi termelőszövetkezettel együtt bekebelezte. 1960 után a Dózsa is megkezdte a korszerű ültetvények telepítését. 1965-ig 60 kh Kékfrankos szőlőt ültettek. Az időszak végére a szövetkezet valamennyi nagyüzemi kezelésben lévő szőlőjét újratelepítette, csak háztáji művelésben maradtak kisüzemi parcellák.

Az eredetileg Sopron várost és közvetlen környékét magában foglaló borvidék területét 1977-ben Fertőszéplak, Fertőendréd és Fertőszentmiklós szőlőtelepítésre alkalmas területeire is kiterjesztették, Ágfalva termelőszövetkezete pedig egyesült a borvidékhez tartozó Harka község szövetkezetével. Sopron nemcsak a városról elnevezett borvidék névadója, hanem feldolgozási, tárolási és értékesítési központjaként is nagyobb rangot kapott.

Az 1978-as év a borvidék szőlőtermelésének egyik legsikeresebb esztendeje. Ennek az évnek a termelési eredményei alapján szemléltetjük a borvidék helyzetét.

A borvidék 1600 ha szőlőterülete közel azonos arányban oszlik meg a Soproni Állami Gazdaság, a termelőszövetkezetek és a kisgazdaságok között, A borvidék szőlőterületéből 69,8 % (1116 ha) a kékszőlő, 25,8 % (413 ha) a fehér borszőlő és 4,4 % (71 ha) a csemegeszőlő, illetve kettős használatú szőlőfajták. Az Állami Gazdaságban a szőlészet és a borászat teljes vertikuma kiépült, beleértve a felvásárlást, a palackozást és az értékesítést is. 1977-ben a Pincegazdaság és a borvidék szövetkezetei megalakították a Sopronvidéki Szőlő- és Borászati Társulást. Az öt esztendőre megkötött szerződésben a gesztor Pincegazdaság vállalta 300 ha szőlőtelepítés költségeinek 28-40 %-át, garantálta a felvásárlási árat. A szövetkezetek kötelezték magukat, hogy egész szőlőtermésüket és a háztáji termés felét a Pincegazdaságnak adják el. A szerződés alapján a szövetkezetek megszüntették feldolgozási tevékenységüket, a Pincegazdaság pedig a kékszőlő korszerű feldolgozására 200 q/h kapacitású, melegítéses feldolgozó berendezést helyezett üzembe.

1978. évben a két szervezet,

az Állami Gazdaság 23 500 q fehér 35 700 q kék

a Pincegazdaság 15 208 q fehér 50 250 q kék

Összesen 38 708 q fehér 85 950 q kék

Mindösszesen 124 658 q szőlőt dolgozott fel.

Az Állami Gazdaság palackozva 6.500 hl, hordósan 400 hl, közvetlen exportra 6.000 hl, más vállalatoknak 18.000 hl bort értékesített. A Pincegazdaságból palackozva 17.000 hl, hordósan 6.590 hl, egyéb vállalatoknak 25.000 hl bor került ki. Az Állami Gazdaság a palackozott vörösbort “Kékfrankos", a Pincegazdaság “Burgundi" név alatt forgalmazta. Az idegen vállalatoknak eladott bormennyiség a borvidék számára elveszett, azt a későbbiekben nem a borvidéken termelt borként forgalmazták!

A szőlőtermelő szakcsoportok megalakulása

Az 1980-as évtized a borvidéken látszólag csendes időszak volt. Az 1975-ben bevezetett gazdaságirányítási rendszer növelte a mezőgazdasági üzemek jövedelmének elvonását. Az új rend szerint az üzemek beruházási hiteleit az adózott jövedelemből kellett törleszteni, emelkedtek a telepítés költségei.

Ezek az intézkedések a hitelből gazdálkodó üzemeket, köztük az Állami Gazdaságot is sújtották. Csökkent az új beruházási célokra felhasználható alap. Az Állami Gazdaságban a feldolgozás után megkezdték a tárolótér korszerűsítését, az Ágfalvi úti üzemükbe folyamatosan 36.000 hl befogadóképességű tartályt telepítettek. Üzembe helyeztek egy “Alfa-Laval" típusú, melegítéses eljárással működő, vörösbor előállítására szolgáló berendezést is. A beruházások megvalósításához nem volt elég a gazdaság jövedelméből akkumulálódó beruházási fedezet. A hiány pótlására módosították a gazdaság termelési szerkezetét, felszámolták az állattartást, egyszerűsítették a vetésszerkezetet, eladták a nélkülözhető épületeket. Ennek ellenére sem volt elég a pénzük, a hitelállomány folyamatosan növekedett. Az 1960-as évek elején telepített ültetvényeik kiöregedtek, bár termőképességüket felújítással igyekeztek fenntartani, a termésátlagok mégis egyre jobban elmaradtak a szövetkezet és a magántermelők terméseredményeitől. A kényszerítő pénzügyi helyzet olyan megoldást szült, amely lehetővé tette saját beruházás nélkül is a gazdaság feldolgozó-bázisának szőlővel való ellátását. Használati díj fejében szőlőtelepítésre alkalmas területeket adtak azon dolgozóiknak és más foglalkozású, de szőlőművelésre hajlandó polgároknak, akik vállalták a szőlőtelepítés állami támogatáson felüli költségeit és azt, hogy termésüket az Állami Gazdaságnak adják el. A gazdaság kedvezményes áron vállalta a telepítés, a gépi művelés és a növényvédelem elvégzését, biztosította az oltványszükségletet és a táraberendezések anyagait. A táblán belül egy-egy parcella területe 3000 négyzetméter volt. Az ültetvény felépítménye a művelést vállalók tulajdona lett. A közös munka irányítására két szakcsoport alakult, a “Tramini" és a “Veltelini".

A soproni Dózsa Tsz-nek és a borvidék többi szövetkezetének a szőlőtermelése zavartalan volt. Az erősebb termelőszövetkezetek ebben az időben igyekeztek hitelek igénybevétele nélkül gazdálkodni, hogy megtakarítsák a kamatköltségeket. A Pincegazdasággal kötött társulási szerződés alapján, a kiméréshez szükséges bormennyiség kivételével, értékesítették szőlőtermésüket. A szőlő kedvező felvásárlási ára megfelelő jövedelmet biztosított a szövetkezet tagjainak, és maradt pénz új, korszerű ültetvények telepítésére is. Az Állami Gazdaság példája nyomán a Dózsa Tsz-ben is alakultak szakcsoportok.
 
 

A kárpótlás és következményei

1989 augusztusában Sopronban megnyílt a “vasfüggöny", és pár esztendő alatt eltűnt mindaz, amit “szocialista nagyüzemi mezőgazdaság" néven ismertünk. A város nagyüzemeinek gazdálkodását szétzilálták a rendszerváltást követő események.

A borászatra szakosodott Állami Gazdaság a KGST-piac megszűnése után nem tudta borait értékesíteni. A szőlőtermelés munkaerőhelyzete romlott, a gazdaság hitelállománya egyre növekedett. Már a '90-es évek elején szóba került a gazdaság privatizációja, de sem itthon, sem külföldön nem akadt vállalkozó, aki a gazdaságot egyben megvásárolta volna. Közben megkezdődött a kárpótlás. A Sopronnal egyesült Balf község szövetkezete feloszlatta önmagát. A Dózsa Tsz-nek is csökkent a munkáslétszáma, s hogy magát fenntartsa, vendéglőket üzemeltetett, kereskedelmi tevékenységgel, mezőgazdasági termékek forgalmazásával és még sok mással is foglalkozott. Mezőgazdasági tevékenységét hátráltatta a Kárpótlási Hivatallal a kárpótlásra igénybevett ingatlanok után járó kártérítésről folytatott jogvitája.

Az elmúlt évtizedek folyamán a városkörnyéki községekből sokan találtak munkát és költöztek Sopronba. A mezőgazdasági kárpótlásról szóló törvény szerint egy adott településen azok szerezhettek az árveréseken ingatlanokat, akik 1992 júniusában már az illető településen laktak, vagy ott sajátították ki ingatlanukat. Így a környék falvaiból Sopronba költözött lakosok saját jogon kapott, vagy örökölt kárpótlási jegyekkel a városban földet szerezhettek. A kárpótlási törvény az 1946-ban kitelepített lakosoknak, függetlenül lakóhelyüktől, lehetővé tette a földkárpótlást. Olyan nagy volt a kárpótlási területek iránti igény, hogy az Állami Gazdaság és a Dózsa Tsz egész területe sem volt elég a kielégítésére. Csökkentette a kárpótlási területet az is, hogy a termelőszövetkezeti tagok 30, az Állami Gazdaság dolgozói 20 aranykorona értékű földet kaphattak térítésmentesen. 1995 novemberéig a városban nyolc árverés volt. Az utolsó árverésen bárki részt vehetett, aki kárpótlási jeggyel rendelkezett.

Az első árveréseken alig akadt szőlővásárlásra jelentkező, pedig 1 aranykorona értékű területet a minimális, 500 forint értékű kárpótlási jegyért meg lehetett vásárolni! Ahogy fogyott a kárpótlási terület, úgy növekedtek az árak. Az utolsó szőlőárverésen már 10-15 000 forint értékű kárpótlási jegyet kellett adni 1 aranykorona értékű szőlőterületért!

A kárpótlásra jogosultak jelentős része olyan személy volt, aki nem tudta, vagy nem is akarta a kárpótlásként szerzett területet megművelni. A kárpótoltak egy része már a kárpótlási jegyét eladta, mások megvásárolták a szőlőket abban a reményben, hogy átmenetileg meg tudják műveltetni, és később jó áron értékesítik. Az ilyen hasznosítás kevesüknek sikerült, a város szőlőinek egy része megműveletlenül, parlagon hever! Nehezíti a kárpótlás során földhöz jutottak helyzetét, hogy a városban nincs működő vállalkozás, amely hajlandó lenne az ilyen területek megművelésére. A korábbi Dózsa (ma Donáció) Szövetkezet felszámolta mezőgazdasági tevékenységét, illetve ahhoz csak annyi köze maradt, hogy üzemelteti az Uszoda utcai szőlőfeldolgozót, és intézi a függőben lévő kárpótlási, részarány kiadási, kártalanítási ügyeket. Az Állami Gazdaságot 1995-ben szétdarabolva privatizálták. A gazdaság volt dolgozóiból alakult két gazdasági társulás közül a “SOP-VIN Kft" megvásárolta az Ady Endre úti feldolgozót és pincét, a fertői présházat és munkásszállást. A “VINEX Kft" pedig megvette a Rákóczi utcai pincét és a balfi Micsurin Tsz pincészetét. A két gazdasági szervezet együtt szerezte meg a gazdaság borkészletét, mezőgazdasági gépeit és a kárpótlásból kimaradt új telepítésű szőlőültetvények használati jogát. Az Ágfalvi úti telep épületei, a palackozó és az ott lévő 36.000 hl tárolókapacitású tartályok idegen kézbe kerültek.

Szerencsésnek bizonyult a szakcsoportok alapítása. A több, mint 150 ha területen, átlagosan 10 éves ültetvényekkel rendelkező 360 szakcsoporti tag egy része már a kárpótlási árverésen megszerezte az általuk művelt szőlőterületek tulajdonjogát. Az Állami Gazdaság szakcsoportjai tulajdonjogának rendezése 1999 végére várható. A SOP-VIN és a VINEX a város határában 50 ha szőlőterületet művelnek. Nagy segítséget jelent a megfelelő gépi felszereléssel nem rendelkező termelők számára a szakcsoportok munkája, mely szakcsoportok időközben szövetkezetekké alakultak. Vállalják és végzik a jelentkezők szőlőinek gépi talajmunkáit és a szakszerű növényvédelmet. Sajnos, a rendelkezésre álló munkaerő nem elegendő a város szőlőterületének megművelésére, a befektetési céllal vásárolt szőlők ma is parlagon hevernek.

A Soproni Borvidék jellemzői (1998. 07. 15.)

Szőlőtermelő tagok száma 2 695 fő

Termő szőlő 1 199 ha

Nem termő szőlő 62 ha

Nem művelt ültetvény: 462 ha

(már csak selejtezhető)

Összes szőlőterület 1724 ha

A szőlőterület fajta szerinti megoszlása

Kékfrankos 1 278 ha Leányka 20 ha

Korai piros veltelíni 19 ha Egyéb 4 ha

Chardonnay 57 ha Oportó 5 ha

Zöld veltelini 100 ha Pinot noir 9 ha

Zweigelt 54 ha Merlot 22 ha

Zenit 19 ha Irsai Olivér 19 ha

Cabernet sauvignon 54 ha Piros veltelini 2 ha

Sauvignon blanc 26 ha Medina 1 ha

Tramini 24 ha Sárgamuskotály 1 ha

Rizlingszilváni 5 ha Syrah 1 ha

Zalagyöngye 2 ha Cabernet franc 1 ha

A kárpótlást követően 1998 végéig a borvidéken 62 ha új szőlőt telepítettek (ld. a táblázatot). Az 1994. évi CII. számú, a hegyközségekről szóló törvény alapján kialakult a Városkörnyéki és a Fertő-menti Hegyközség. Mindkét hegyközség 500-500 ha körüli szőlőterületen szervezi, segíti a területen dolgozók szakmai munkáját, képviseli érdekeiket. Kár, hogy nem állnak rendelkezésre azok a pénzügyi források, melyek birtokában gondoskodhatnánk a parlagon hagyott szőlők munkáinak elvégzéséről. Sopront olyan városnak tekintik, amely a legkisebb megrázkódtatással heverte ki a rendszerváltás gazdasági és társadalmi nehézségeit. A sors keserű fintora, hogy ebben a szépen fejlődő városban, amely egykor olyan büszke volt szőlőskertjeire, ma ilyen állapotba került az ültetvények egy része. A mai kárt nagyobbra tehetjük, mint az 1946-os kitelepítés utánit.

A tanulmány megjelent a Soproni Szemle Műhely rovatában.