Alkalom a legtöbbre, lehetőség a csendre

Illusztráció: D. Hoffer Erzsébet
Még néhány nap, még egy kis kitartás, aztán egy átizzadt szilveszter-éjszaka, és beáll a nyugalom a kereskedelemben. Még néhány reklamáció, kijózanítás, másnapos ételek okozta ételmérgezés, ajándék-utalványok beváltása, kettős vagy rossznak minősített ajándék kicserélése, és itt az uborkaszezon, melyet csak a farsang, a közelgő tavasz, majd a Húsvét lendít majd ki unalmas-álmos mozdulatlanságából.
A kultúrával sem más a helyzet. Akinek a kultúra csak események sorozata, melyről tudósítani lehet, annak bizony hasonlóképpen uborkaszezon, holt szezon következik. A Programajánló kiadása is szünetel, sőt, az utolsóba már belefért egy előzetes a Tavaszi Napok és az Ünnepi Hetek rendezvényeiről, három hónap eseményein kívül.
Vannak persze az őshüllők rokonságába tartozó egyedek, akik könyvet kaptak karácsonyra, és ha a könyv meg is felelt ízlésüknek, most nekiláthatnak az ünnepek között-után az olvasásnak. Még ritkább, aki ezt a szünetet arra használja fel, hogy megfogalmazzon - elsősorban "saját használatra" - olyan dolgokat, amire eddig, a nagy rohanásban, nem volt idő.
Mivel az idő - sokszor sajnálatos módon - nem áll meg, már van némi visszatekintésem a hasonló időszakokra. Általában ilyenkor születtek azok az írások, melyeknek gondolatsora, keletkezési körülményei és feltételei hasonlók a most következőhöz.
Mindig újra és újra megállapítom, hogy - szerencsére - olyan sokban különbözünk egymástól! Részint a kor teszi, de ez nem csupán korkérdés. Többek között aszerint is különválaszthatók az emberek, hogy mennyire előre terveznek, s itt most a világi dolgokról beszélek csupán. Fiatalon több évtizedre előre is eltervezzük teendőnket, talán karrierünket is. Aztán ahogyan rövidül az ittlét, úgy rövidülnek a betervezhető programok határidői, úgy tesszük hozzá, mind gyakrabban, "ha...". És itt vérmérsekletnek, világnézetnek megfelelő szöveg helyettesítendő.
Aki már legalább a szülői kort túlélte, az biztosan tudja, hogy egy gyermekes jobb, ha nem tervez annyira biztosra, sőt úgy is szoktuk mondani: "tervezz, de a gyerek meg ne tudja"! A babonaság határán húzódó fogalmazás tartalmazza azt a felismerést, hogy ha végre sikerül egy program tervezetét tető alá hozni, akkor biztos, hogy előtte egy nappal - órával gyermekeink egyike fogja magát és lebetegszik. Legtöbbször persze nem olyan komoly a dolog - hála Istennek -, de ahhoz éppen elég, hogy ne menjünk el a hányó vagy lázas gyerek mellől társaságba, vagy egy színházi este "megkeseredjék a darab a szánkban".
Aztán lassan, ahogy a gyerekek felnőnek, jönnek az unokák és jövünk mi, akik ugyancsak esendőbbek leszünk, már nem is annyira leányálom a kimozdulás a meleg cserépkályha mellől, inkább áldozat, semmint élvezet a kapu kinyitása.
Természetesen ismerek olyanokat, akik töretlenül bíznak abban, hogy számukra mindig is zsákszámra áll talonban az idő, és betegség ide, állapot oda, a jövő évi fürdőruha problémájától a közelgő tél sem tudja eltávolítani. Sok szempontból szerencsés beállítottság!
Mondom, különbözők vagyunk. Eszerint viselkedünk is, viseljük el a másikat, ahogyan az is a másságban elvisel bennünket. S most itt az idő, hogy előretekintsünk. Most a farsangig lesz még néhány nyugodt napunk. Nem lesz unalmas, hiszen kitöltjük. Mindenki mással, s ez így van rendjén.
Már csak két apró kérdés van hátra: az első, mely rangsort állít fel az állapotok, tevékenységek között (törekedve az objektivitásra), a másik pedig, ami elhelyez minket a szubjektív skálán.
- DI -