Ajándékozási szokásaink változnak vagy mi változtunk meg?

Illusztráció: D.Hoffer Erzsébet
Már elkéstem a gondolattal, hogy "atyai jótanácsot" adjak bárkinek is a karácsonyi bevásárláshoz. És egyáltalán, hogy' jövök én ahhoz, hogy beleszóljak másik két ember kapcsolatába? Vagy nem is annyira magánügy az ajándékozás? 50-60 év nem sok az évezredeken áttűnő idő sodrában. Mégis, ha csak visszagondolok az ajándékozás korábbi szokásaira, kicsit meghátrálásra késztet a jelen kor tünetegyüttese.
Dekadensnek érzem ezt a kort, mert mindenben a divatot követi, és nem veszi tekintetbe a tapasztalatokat, melyeket az előző generációk felhalmoztak. (Mindig is így volt?)
Nem, dehogy kívánom én vissza a múlt idő szegénységét! Csupán arra emlékszem, hogy a fa alatt mindig azt találtuk, amire szükségünk volt. Az idő és hely alkalom volt a kiegészítésre, teljessé tételre. Évekre előre tekintett a suhogó szárnyú angyal. Egyáltalán alig befolyásolta őt a divat, a reklám, mert hiába is reklámoztak volna bármit a hiánygazdaságban élőknek.
Ahogyan megjelentek a reklámok, a szülők nap mint nap engedményre kényszerülnek a "Megdobálsz" (egy ismerős kisfia nevezi így az ismert étteremláncot) menüi, a kozmetikumok és kiegészítők területén. Megjelent a Barbi baba, a gyermek elbolondította a szülőket, és a következő évben már következetesen jöttek a kiegészítők: hajszőkítők, festékek, lakkok, rózsaszín budoárok, idén pedig a szó szoros értelmében - többek között - "lovat adhatunk" Barbi alá. Ez a ló azonban a gyermekek alá is odakerül, és ez nem következmény nélküli.
A végeredmény mindig ugyanaz: a gyermek nem elégedett (jogosan vagy jogtalanul) önmagával, tulajdonával vagy ezeknek egy-egy részével. Kicsit elszorul a torkom, amikor a fiatalok testékszereit, nyelv- és köldökátszúrásait, még véletlenül sem természetes hajszínét, kitépett és újrarajzolt szemöldökét látom. Nézem a rendelőben feszes bőrüknek visszavonhatatlan tetoválásait, melyek már kitörölhetetlenek. Elképzelem a ráncos vénasszonyon a megnyúlt bőrhöz "igazodó" ugrani készülő tigrist, amint lóg mindene, és arra gondolok, hogy a kezdet ma egy levakarható vagy lekoptatható "tetkó".
Látom, hogyan válnak tizenévesek nélkülözhetetlen kellékeivé a bunkofonok, és arra gondolok, hogy valakitől csak kapta a gyerek és a számlát - hiszen odaragadt a füléhez a készülék - csak kifizeti valaki! Csak az eredmény mögött húzódó hamis ideálok ellen emelem fel a szavam, nem az értékes, személyiségfejlesztő, kontrollált lehetőségek ellen szólok. Az az érzésem, hogy a feltételek közül az idő: a gyermekre, barátra, ismerősre áldozott idő hiányzik a fák alól, a játékok mellől. Mindig erre gondolok, amikor ott kell hagynom az Internetet, hogy unokám megverjen az egyszerű kis papírtáblán papírszamarával, mint papír-Micimackót. Nyelek egyet a "még, Papi"-ra és újra sorbaállok a játékmezők elején. Dominózom, várat építek, rajzot dicsérek, bescannelem a "festményt", együtt "korrigálunk". Idő, mind idő!
Közben ott hevernek az értékes csodaautók és idegtépően vijjogó repülők, mert sokkal jobban repül, amit ő rajzolt a 3 forintos rajzlapra.
Arra gondolok munka közben, hogy a magányos tizenévesnek mennyi idő jutott? Tudom, hogy nincs száz százalékos ok-okozati összefüggés. Nem is állítom ezt, és nem kisebbítem a kor bűnét, melyben született.
Nem ártani szeretnék és nem vádolok senkit! Nekem csak a végeredmény arányai nem tetszenek, ahogyan előttem megjelenik. Hátha változtatni lehetne rajta! Hátha valóban, a mélyben is nyugodt lehetne a lelkiismeretünk!
- DI -