A színpad berendezőjének szabadságát a szerző nagyban megkötötte: sok alternatív lehetőség nem is jön számításba, hiszen a szövegkönyv elején nagyon részletes leírást ad a színpadról, a kellékekről, a ruhatárról, sőt, mintha nem bízna a darab színpadra állítóiban ( saját szövege kifejező erejében, fordítóiban?) részletes jellemrajzokat is közöl. Még a színpadi mozgás alapstruktúráit is papírra vetette. A nagyon sok mozgásos, eseményekkel teli darab önmagában is sok mindent meghatároz, bizonyos értelemben megköt. Csak nehogy azt képzeljük, hogy ezek után a színház embereinek nem maradt tennivalójuk! A lényeg a részletekben is van!

A darab tartalma szinte meglepően röviden elmondható: az "echte" ír vidékies életformát majmoló társaságot, melynek jelen-és múltbeli ismeretségei jócskán "keresztbeverik" egymást, egy fél-véletlen, félrészben teljesen reménytelen vállalkozás hozza össze. Ebből az eleve kilátástalan találkozásból, a valós élet sugallta hamis közeledésből, téves kommunikációból, mint helyzetből és a szereplők mesterkélt magatartásából, jelleméből számtalan komikum adódik, melyek egymásra rakódva vezetnek a végkifejlethez, a teljes csődhöz, azt a szerző jóvoltából némi irónikus happy end-del, kis Tennessee-i egérút nyitvahagyásával fűszerezve.

A végig sodró lendületű, még a poénok lecsengési idejére is szünetet alig engedő eseményfolyam leköti, folyamatos figyelemre készteti a nézőt. Éppen a sok geg megfelelő előkészítése, időzítése és hangsúlyozása is igazi választóvonal a jó és rossz előadás között. Tíz másodpercenként, sőt párhuzamosan kell a nézőt nevetésre késztetni és ez is a színművészet nehéz feladatai közé tartozik.

Hogyan oldotta meg ezt a feladatot a soproni előadás színészgárdája?

Azt hiszem, alapvetően jól. A díszlet jól szolgálja a cselekményt, atmoszférát teremt, hiteles, a színészek, akik a látott főpróbáig csak jelzett díszletekkel dolgoztak, minden látható nehézség nélkül, természetesen mozogtak benne. Néhány apró világítási és effekt disszonancia, lapsus kivételével, melyek a bemutatóra, gondolom, megszűnnek, zökkenőmentes előadást élvezhettünk.

A rendezői koncepció is világos: az ál-népies és kommunikációképtelen, vagy hamisan kommunikáló értelmiségi kettős vonal végigvonul az egész darabon és egyértelmű. Valló Péter értelmezésében külön hangsúlyt kap a jellembeli általános gyengeségek hangsúlyozása, mely a vígjátékon csak nevetni akaró néző szájízét elronthatja, de, ahogyan mondani szoktuk:"ez van"!

A jelmezek általában jól sikerültek. Vannak nehezebben emészthető, a szereplők darabbeli korával inkább, mint a valósággal egyeztetett részletek, melyek nem mindig előnyösek a mondanivaló szempontjából.

Borbás Gabi alakítása nagyon tetszik. Az idős, szókimodó falusi nő alakjában szerencsésen egyesül a színészmesterség-beli tudás és a művésznő alaptermészete. Mindenképpen egyik főszereplője, szerencsés meghatározója a színre vitt darabnak. Trokán Péter érett és vezető színész módjára ugyancsak teret teremt maga körül a színpadon. Donovan szenátor felsőbbrendűnek érzett és vallott, ugyanakkor esendő és belül is csak formalizmusokkal, közhelyekkel zsúfolt, üres alakjának árnyalt bemutatásával ővé az előadás másik kiemelkedő teljesítménye.

Iváncsics Ilona Susan-alakja kicsit kettős arcú: amíg az életkorbeli sajátságok hangsúlyozásával a művésznő nagyon jól boldogul, nehezebben birkózik meg a lány butácska alaptermészetével, melyet megteremtője maró iróniával igencsak Janus arcúvá formált.
Nagyon kedves, vidám látvány a nem túl bonyolult, de mindenképpen hatásos, jelenlétekor színpadkép - meghatározó német turista-alak megfomálásában Nagy Gábor alakítása.
Molnár Zsuzsa Claire alakja sok tekintetben többet is vállalhatna a cselekmény és a mondanivaló közvetítésében, ahogyan néhány jelenetben a háttérben, de jól észlelhető funkcióban meg is jelenik, metakommunikatív játékával. Néhány, kellőképpen meg nem alapozott érzelmi "ugrás" észlelhető az alakítás folyamatosságán belül.
Szakács Tibor értelmiségi-formálásában sokszor "rezeg a léc" a nagyon kifejező mozgás-és mimikai eszköztár ellenére, bár egy értelmiségi végsősoron lehet ilyen is, olyan is. Mondhatnánk azt is, ő ilyen! Problémássá ez csupán a darab végén válik, amikor a mini happy end már nem is annyira hihető, mert nemcsak a szituáció, hanem a más szempontból is nagyon kérdésessé tett jellem-alapállapot kérdőjelezi meg a részleges emberi alakulás ívének visszatérő szárát.
Az "ír" tánclépéseket többször is bemutató Incze József által alakított "köpönyegforgató barát" egy tudatosabb szerepformálás eredményeként lehetett volna sokkal árnyaltabb, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon a végkifejletben a maga választotta dupla egér- (marha-?) fogóba kerülő alak hitelessége.
A bevezető, sodró lendületűnek szánt bevezetésben inkább csak hadarnak (hadrikálnak) Szakács Tiborral, emiatt éppen az alap-szituáció nehezen épül fel a nézőben . Az embernek az az érzése, mintha félnének a lassabb beszédtől, mert azt meg lehet érteni és jobban meg kell formálni, színészi eszközök segítségével tartalommal megtölteni.

Ilyen módon egy érdekes szereplői rangsor alakul ki a nézőtéri oldalon, mely mintha részben fejtetőre állítaná a színlap névsorát. A szereplői gárda teljes, az élmény is, hiszen a színmű érzékenyebb látogatója, ha kell, saját élményanyagából utólag "pótolja", ami esetleg nem úgy sikerült a színpadon. Talán a telt színház nézőinek reagálásai, harsány közbe-nevetései lelassítják annyira az eseményeket a színpadon, hogy részleteiben is jobban élvezhetővé válik ez a millió komikumra épülő játék. Ha már a valóság, amiből vétetett, ilyen szomorúan harsány és nevetséges, legalább a görbe tükörbe belenevethessünk, ahányszor csak lehet!