Nagyvárosi háttérdíszlet előtt családi kuckó, patchwork-ös huzattal jól-rosszul borított ülőgarnitúra, amerikai konyhával. A háttérben a mozi és bár neonja: bárhol a világon előfordulhat. A szinházba belépő nézőt a bárzongorista játéka fogadja és "vezeti" helyére, jelezve a szíves-látást, egyben azt, hogy a sajátjába érkezett, ahol mindaz, ami a színpadon történni fog, vele is történik nap mint nap. Jelképesen bevezeti a színpadi család életterébe is és ez a szimbólumrendszer a továbbiakban is él, a színészek kapcsolattartása, rendszeres kontaktusa a nézőtérrel egy pillanatig sem engedi elfeledni, hogy a játék halálosan komoly.

Egy, az apa által elhagyott amerikai család hétköznapjai elevenednek meg a színpadon: egy testi és pszichosomatikusan sérült lány, egy családját mindenáron összetartó, a valóságra szándékosan vak anya és a családfenntartó fiú története zajlik a szemünk előtt. A fiú,- a szerző, ha úgy tetszik-, meséli el visszatekintve a család drámáját, annak a pár napnak a történetét, amikor szabadságát - apjához hasonlóan megváltandó- az anya kérésére vőlegényt keresett lánytestvérének.Tennessee Williams egy pilllanatig sem hagy kétséget afelől, hogy ez kudarcra ítélt vállalkozás, mint maga az élet, amerikai módra. A kérdés csak az, hogy milyen áron sikerül "megváltani" a szabadságot.

Nézzünk egy pillanatra a színpad kulisszái mögé. A rendkívül tudatos rendezés, ahol az érzelmek széles skálája érvényesül, mesteri módon, mindig több szálon fut. Az olvasott drámával szemben a színpadon soha nem csak az éppen cselekvő és beszélő szereplők élete kavarog, de ezen példaszerű színreállítás során a hallott és látott jelenetek együttese az összetettség és teljesség érzetét keltik azzal, hogy a nagyon precízen beállított jelenetek sosem "szólóban" játszottak. A megjelenítés rendkívül finom, jelzés értékű, minden nézőnek annyit tár fel a titokból, az élet teljességéből, ahogyan a szípadon zajló összetett történést figyelő éberséggel éppen győzi. Nem engedhet a bársony-karosszék símogatásának még a szöveg ismeretében sem a benne ülő, mert a non-verbális mondanivaló, a részben homályban maradó alakok magatartása, jelzései, gesztusai is ugyanolyan értékűek, mint az éppen reflektorfényben monologizáló szereplő az előtérben.

A szereposztás telitalálat: Borbás Gabi egyedülálló anya-figurája, ahogyan egy barátom jellemezte szavaival: az "anyatigris", a védelmező, a megtartás funkciójában mindenre képes, részben önámító, összetett figurája mesteri megmunkálás eredménye, érzelmileg mélyen átélt és hiteles. A lány rendkívül komplikált figurájával birkózó Törtei Tünde kedves alakja az író szándékának engedelmeskedve marad a háttérben az első felvonás alatt, hogy a második részben összetett színészi eszköztár segítségével vonultassa fel azt a bonyolult, érzelmileg is megnyomorított alkatot, akinek egy tiszavirág életű, be nem teljesült szerelem az osztályrésze. Különleges feladat jut szótlan szereprészének Székhelyi rendezésében: azon kívül, hogy a nézőt saját nyomorán keresztül viszi az általános mondanivaló megértéséhez, egyéni tragédiáját is elővételezi. Szakács Tibornak, akinek az időbeli kalauzolás és a fiú megformálásának kettős szerepe jutott, kedves modernséggel és nagyon jó mozgáskultúrával sikerült azonosulnia ezzel a nehéz feladattal. A mozgással, kéz-lábjátékkel járó színpadi megjelenés láthatóan könnyebb számára, mint a "csak" szóval kitöltött percek. Igazi ajándék Posta Lajos megjelenése a színpadon: egy valószínűtlenül rövid idő alatt kell hiteles módon eljutnia egy olyan érzelmi csúcspontra, amihez más drámákban jelenetek sora vezet, és ennek megfelel, sőt közben a nézőket mosolyra derítő, humoros megoldások sorát kínálja.

A soproni Kreszta József kulturált zongorajátéka szerves része az előadásnak: az élő játék, a "soproni szereplő" csak nyeresége az egész színrevitelnek.

Őszinte öröm a kritika írójának, hogy egy nem erőszakosan modernizált, de tartalmában örök érvényű darab megtekintését szívből ajánlhatja a soproni közönségnek.
(Jelen írás a darab nem nyilvános főpróbája után készült.)