Mit tudhat arról a ma színházba ülő generációk fiatalabbja, hogy amikor 1963-ban, fecskék között elsőként megérkeztek Magyarországra az Accidental Press kiadványai: "Korunk szellemi körképe" címmel, szellem-éhes serdülők mohón vetettük magunkat a szocializmus tiltott listáján szereplő könyvre és többnyire szigorúan tartottuk magunkat a szellemi konspiráció íratlan szabályaihoz, mert a következő falat csak akkor juthatott el hozzánk, ha az előző lenyelése után hangtalanok maradtunk.

Meglepetésként is hatott, amikor 1966-ban itthon is megjelentek -szigorú válogatás után szokatlan jó minőségű kötésben a - "Mai amerikai drámák" és egyáltalán a "Mai. .. " sorozat. Mai fejjel persze könnyen érthető, hogy az élesen kritikus modern nemzedék alkotásai jól szolgálták a kultúrpolitika célját: a vágyakat könnyebb elterelni egy csalódott "echte" nyugati íráscsokorral, amit meg lehet mindkét irányban lobogtatni: egyik irányba, mint a szellemi szabadság zászlaját, másik irányba pedig a rothadót kritizáló tacepao betűerdejét. A "meglobogtatottak" között találtuk a szerzőt, akinek darabját most mutatja be a Soproni Petőfi Színház. A teljesen csak kritikai, vad nemzedékkel szemben Tennessee Williams úgy vonult be a szocialista kritika sablonjai közé, mint aki egy fokkal "engedékenyebb", optimistább, bizonyos irányú humanista kiutat engedélyező szerző.

Székhelyi József, a darab rendezője Pluzsik Tamás fotóján Doxájával

E gondolatok íróját, akinek Székhelyi József jóvoltából módjában állt elolvasni a drámát, az "elő-főpróba" megtekintése előtt tehát nem is a darab maga foglalkoztatja, hiszen azt megismerhette, hanem az, hogy 1999-ben Magyarországon hogyan csapódik le az ebben a vegyes nemzedékben. Azokban, akik a keleti "gyorstalpaló vadkapitalizmust" éljük át és éppen úgy égnek bennünk az első csalódások, mint ahogyan a második világháborút követő nemzedék csalódott abban a lehetőségben, hogy mindaz után csak szépen és csendben (Pilinszky) lehet már tovább élni vagy sehogy sem.

Mennyire lehet és kell átalakítani az eredeti szöveget, hogy az megőrizze autenticitását, mégis legyen annyira aktuális, hogy szóljon rólunk és hozzánk a darab, a mi széteső családjainkról, a mi műveletlen, sikerorientált fiatalságunkról, akiknek ma és itt ugyanaz jut osztályrészül, mint a szereplők fiatalabbjainak? Mennyire lehet tipikusnak beállítani az üvegfigurák világába menekvő fiatal lányt, hihető marad-e bennünk az a picike remény, amit a szerző egy gyertyaláng fényében felvillant? Van-e gyakorlati válasz negyven év tudományos világa, méginkább "tudományos világnézete" után a darab kérdéseire? A kézenfekvő szimbolikus gondolkodás utalásai alapján, az annyira áttetsző, ha úgy tetszik, átvilágított szereplők mennyire áteresztők és mennyire egyéniségek mára a tanulságok alapján? Fellobban-e bennük az áteresztett fény varázsa és egyáltalán milyen fény világítja át őket?

Kérdés, kérdés hátán. Már ebből is biztos, hogy aktuális a darab, még akkor is, ha más kérdéseket vet is fel az egyes korosztályoknak. A színház és általában a művészet csodája. Az ember csodája, aki akarata ellenére is főszereplője a körötte történteknek, időtől függetlenül.