CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2024. május 5., vasárnap, Györgyi napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

SzínházVilág  

Füst Milán: A zongora,Szomory Dezső:Incidens az Ingeborg-hangversenyen

Füst Milán: A zongora
Szomory Dezső:Incidens az Ingeborg -hangversenyen

Két darab egy pár?


A zongora: Egy álom komédiája néhány képben

Mühlstadt Mikó István
A felesége, Johanna Borbás Gabi
Neumanné, Eleonóra Hacser Józsa
Neumann Gerő Szakács Tibor
Ilona, a leánya Pasqualetti Ilona


Incidens az Ingeborg-hangversenyen
Révész Kőszegi Ákos
Ole Ingeborg Szakács Tibor
Breitmayer Mikó István
Breitmayerné Borbás Gabi
Piri Pasqualetti Ilona



Dramaturg Sediánszky Nóra
Díszlet Valló Péter
Jelmez Tordai Hajnal
A rendező munkatársa Szabó Anikó

Rendező: Valló Péter

Füst Milán nem biztos, hogy használta a "blődli" szót. Az majdnem biztos, hogy tisztában volt a jelentésével, hiszen az előtte élő nemzedék már átvette a németből a tartalmat.


Szinte kizárt, hogy a blődli tudatos tartalmi ismerete nélkül írta volna Füst "A zongorát". Talán megfeleltethetjük a kor képzőművészeti forradalmi gondolatainak: a mindenáron újat produkálni akaró alkotó elgondolásának. Az író szándéka talán a képek képtelenségében sikeres, a darab egésze viszont olvasva tanítanivalóan csapnivaló, a dialógusoktól a fixa idea természetrajzát megjelenító szituációkig egyaránt.


A polgári családi jelenetsor nem a szokásos fordulatokkal, hanem a képtelenség határát súroló elmekórral jellemezhető, s a végeredmény sem polgári, csupán polgárpukkasztó. Hogy ez mennyire elviselhető a mai közönség számára, az már nem a szerzőn múlik - a legtöbb szokásos "antik darab" ismeretével ellentétben -, hanem a darabot most kézbe vevő rendező és művészek teljesítőképességén, a darab "jelen korra szabásán". Johanna mérhetetlenül hosszú szövege még őrültségében sem könnyen tanulható, még kevésbé alkalmazható.

A Szomory-darab témájában érdekesebb, talán életrevalóbb kiindulásul szolgál egy darab alapjául. Ez az abszurdnak ugyanolyan "fajsúlyú" változata, de mind a párbeszédekben, mind a megoldásban benne van az egyszerű elfogadás lehetősége, mely továbbgondolható, ugyanakkor nem bántó. Főszereplője tulajdonképpen egy mellékszereplő, ilyen módon szintén rendhagyó. Nagy művészekre vár - a szerző valamikori reményén túl - a főszereplő zongoraművész artikulációja, gesztikulálása. A világhírű művész csakúgy, mint a "polgári szereplők" a szöveg csekélysége, a lehetőségek rejtettsége miatt mindaddig zárva maradnak a csöppnyi skatulyában, amíg azt egy szerencsés találkozás, a tehetség, a szótlan közlés eszköztárának használatával ki nem bontják. A pihegő "álmama", leánya és férje alakja jól és aránylag élesen megrajzolt, a titkár személye pedig önmagát kínálja. A sokoldalnyi monológ szövegbeli poénjai, az árnyalt szövegmondás lehetősége hihetetlen egyórás karrier elé állítja a megvalósító művészt. Ha "megfelelően" adja elő, háttérbe szoríthatja az egész szereplőgárdát.
Valljuk be! Ha nekünk annyi oldal szöveget kellene bebifláznunk és még hihető módon előadni is, nem kerülne el a kísértés: előrelépni a sorban, a plakát felsorolásában, a néző tudatában.

Most nézzük, mi lett ezekből a polgári vagy éppen "polgárellenes", a különböző elefántcsont-tornyokból írt darabokból.
Mindennek az ellenkezője! Valló Péter az első darabot "feldobta" egy, a levegőbe felfüggesztett zongorával (ABEO betartva?). A szereplők pedig nagyobbrészt remekelnek. A kétfelvonásost egybesűrítette (kiváló dramaturgiával) és felgyorsította. A "darab-tuningolás" eredménye, hogy egy pillanatig sem mélázunk el a hallottakon, hanem sodor magával ez a képtelenség, mely bárhol, bárkivel előfordulhat! A kamaraszínházi bemutató kapcsán írtam arról, hogy a kevesebb lehet több. Íme, itt a bizonyíték, a darabközi, időben továbblendítő "séták", az egy-dallamú zenék, melyek az ismétlődéseket is tudatosítják egyben.
Amilyen aprólékos gonddal készült a Füst-darab feldolgozása, olyan összecsapott Szomoryé. A zongorán gúlában álló csoportok, az artistamutatvány határát súroló színészi mozgásteljesítmények nem igazán győznek meg arról, hogy ezt csak így lehet!

A jelmeztervező munkája - egy ilyen darabpárban - látszólag könnyű. Ha azonban a funkcionalitást figyeljük, kiderül, hogy milyen jelentősége, felhasználhatósága van egy-egy "slafroknak", mellénynek, szoruló zakónak. A jelmezek előbbre viszik a darabot, nemcsak kiszolgálják. Egyenrangú művészek együttműködése.


A színészi teljesítmények általában jók, de ha arra gondolok, hogy mire, milyen varázslatra képes a színpadon a Hacser Józsa - Mikó István páros, ha ehhez hozzáveszem Borbás Gabi fantasztikus psziché-alakítását, akkor most is szívesen emlékezem. Minden aprólékosan kidolgozva és "spontán" történik. Hacser tipegése a színpadon, a korlátozott eszköztár korlátlan használata, Mikónál az "antré" a polgári sétában, a gesztusok, melyek olyan könnyeddé teszik a színpad (és az idő kerekeinek) forgását. A második darabban van Mikónak egy "polgári" mozdulata, ahogyan "odabújik" a zongoraművész lábához... utánozhatatlan és az egyetlen szép emlék egyben.


Borbás Gabinál a mánia hullámzása, a "polgári művészet" maró kritikája (mely nyilván karikírozó és nem annak értékeit van hivatva megjeleníteni), a választott viselkedés sokszínűsége, a második darabban néhány szerencsés, valóban polgári momentum.
Igen, szerencsés Pasqualetti Ilona és Szakács Tibor első darabbéli szereplése az első jelenettől kezdve. Azt azonban be kell látni, hogy ahol ilyen fények világítanak, ott árnyék is van.

A második darab kaotikus és bántóan primitív díszletezése, a szerencsétlen kétoldali reflektorok, Kőszegi Ákos mindent elmondó és mégis oly esetlen szereplése - melynek okozója az a rettenetes mozgásbeli káosz, ami a színpadon történik - egyenként és egyben sem tűnik szerencsés megoldásnak. Nem csoda, ha a gesztusok már-már az obszcén határát súrolják. Erről a nézőnek nyilván más lehet a véleménye, és nyilván nem szeretne két azonos jellegű darabot egymás után. A kor azonban hasonló volt, és hasonlóan polgárpukkasztó a két szerző. Mindenek "modernizálása" nem sikerülhet azonos szinten.

Fotó (Pluzsik Tamás kamerájával) és szöveg
- DI -



2000. november 18., szombat 00:00


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület