Dekoratív, depresszív, dilettáns

Lassan egy hete már, hogy látható a Magyar Művelődés Házában az a bizonyos 3D-s mozi. Fogadtatása elég vegyes: a látogatók között egyaránt megtalálható a "Hű, de jó volt" és a "đ@×+!" álláspont. De lássuk részletesebben:
A csütörtöki előadásra szép számmal gyülekeznek a nézők. Mindenki valami újra kíváncsi. Valami olyanra, amely nem mindennapos látványt kínál a soproni moziközönségnek.
Megtelik a nézőtér, kikapcsolnak a fények.
Hang figyelmeztet, hogy ideje felvenni a szemüveget, és ezt érdemes is megfogadni, ha nem szeretnénk közel két óráig színes szellemképet látni. Az első 30 perc kellemes időtöltést kínál; egy szimpla ismeretterjesztő természetfilm, megspékelve egy csipetnyi kalanddal – repüléssel, hullámvasutazással.
A kezdő képsor segítségével a tengerparti fövenyen találjuk magunkat két frizbiző fiatal társaságában. Itt az első alkalom, hogy ízelítőt kapjunk a 3D-ből: a csészealjként repülő tányér lassított felvételben közeledik az orrunk felé, majd az utána nyúló fiatal keze matat előttünk. Tiszta idill. A zene és a kép együtt – képzavarral élve – nyúlósan ragad.
A rendezés elég unalmas, a 3D bűvölete azonban elfedi az ilyen "apróságokat". Igaz, a megjelenített állatok "tök" térben vannak – a halak és egyéb vízben úszó lábatlanok pimaszul úsznak el az orrunk előtt, szinte megpaskolják az arcunkat uszonyaikkal s mi flegmán csapnánk agyon őket... ha tudnánk –, de ez a minimum, amit egy 3D-s mozitól elvárhatunk. A látvány folyamatos és logikus összefűzése hiányzik. A rendező – mindha egyszerre akarna mindent megmutatni, csapong a témák között – nem akar semmit kihagyni az élet sava-borsából: megreptet (sajnos a sorozatos vágások miatt a szemlélő szinte teljesen kiesik a térbeli hatásból), végigvezet egy hullámvasúton, és ki tudja még milyen hatásoknak teszi ki a látványba feledkező, bambuló nézőt. Az összhatás valahogy mégis pozitív.
Akinek még nem esett ki szeme a fél óra alatt, az egy – a címből is sejthető: Négy korona kincse – kvalitásos filmopuszt csodálhat végig, összesen 70 percben. A későbbiekben látni fogjuk, hogy ennyi is bőven elég lesz - sőt, sok is.
"In medias res" kezdéssel indul a történet. A főhőst – nevezzük talán, az ízfokozó után, Erős Pistának; megérdemli! – éppen "cselekmény" közben látjuk meg először: miután végigmászik jópár kőfalon, megküzd néhány, életére törő szerkezettel, bejut egy kriptába. Itt – a horrorfilmekből már jól ismert – csontvázak és harcra kész, jó nagy karddal ellátott lovagok tanyáznak, akik szerepükhöz híven nem komálják a hús-vér jövevényt. Már csak azért sem, mert Erős Pista – megbontva a síri csendet – éppen egy boltív alatt elhelyezkedő kriptafedelet kíván felnyitni, megfelelő mennyiségű trotil segítségével. Némi matatás után a kő megadja magát, és hősünk diadalittasan könyveli el: nini, a koporsó már foglalt. Lakója elhanyagolt, bőre kipattogzott,... szóval ritka rusnya teremtés. Pistát – 3D-s szemüveggel is jól láthatóan – ez nem izgatja, mert rutinos mozdulatokkal feszít ki a hulla kezéből egy jogarszerűséget, annak belsejéből pedig egy kulcsszerű akármit. Igazán kedves gesztus; szó szerint orrunk alá nyomja a valamit, majd uccu neki: megpróbál eliszkolni. Nem viszik olyan forrón a kulcsot – mondhatnók –, mert ekkor kapnak szerepet a már említett csontvázak. A lovag orrunk alá nyomja kardját – ez valami új divat? – és hadonászik egyet. Megindul a küzdelem: a vásznon a kulcsért megy a harc, a nézőtéren pedig a kacagással birkózik a közönség. Repülnek a tűzgömbök, a dárdák pedig mintha az előttem ülőbe fúródnának... Körülbelül öt perc telik el így, amikor is elfogynak a lándzsák és a csontvázak is, Erős Pista pedig megmenekül, ahogy egy ilyen hősnek dukál... az üvegablakon át.

A továbbiakból kiderül, hogy a kulcs egy olyan titokzatos koronát nyit – ki hitte volna! –, mely varázserővel bír. Pista – ismét – orrunk alá dugja, szemrevételezés céljából, a kulcsot, amely kinyitja a varázskorona fedelét. A benne talált pergament egy tudós olvassa el, akinek megállapítása hurrikán erejével hat: létezik még korona az üveghegyen túl is! S ezeknek a megszerzését – nincs mese – végig kell izgulnunk. Bizooony! Erős Pista némi morfondírozás után – mivel fejére olvassák, hogy: "most már tehetnél valamit a világért!" – kötélnek áll, és szemében fellobban az emberiségért tenni akarás halvány szikrája. Pénzt és időt nem kímélve nekilát újabb feladatának: megszerezni a két csodakoronát a gonosz lelkipásztor karmaiból, aki rettegésben tartja híveit és a nagyvilágot. (Ha ez a történet valamilyen okból ismerős lenne, az minden bizonnyal csak a véletlen műve.)
Főhősünk magához hasonló agykapacitású emberekből csapatot verbuvál. Mivel már csak 30-35 perc áll rendelkezésükre, hogy pontot tegyenek a történet végére, elindulnak a messzi várkastély felé.
A dolguk azonban nem olyan egyszerű. A vártemplom telis-tele van lézerérzékelővel, így a cucc megszerzése korántsem egyszerű. De a csapat nem futamodik meg, és közös ötlettől vezérelve, mindannyian felkapaszkodnak a templom plafonjára, így járván túl a mozgásérzékelő szerkezeteken. A párbeszédekből kiderül, hogy a koronák egy szobor tetején vannak; és ez a néző számára előrevetíti egy újabb látványos action megtekintésének veszélyét. Némi szerencsétlenkedés – és pár sorstárs elhullása – után eljutnak a szentséges szoborhoz. Erős Úr, a hozzá illő alapossággal, szemügyre veszi az alkotást, minek következtében mérgező füst csap ki a szobor – most nem konkretizált – testnyílásából. A szerencsétlenség miatt füstölgő hős, átadja a kezdeményezőkészséget társának, akivel a szobor közepéből kisurranó kard végez. Pista közben magához tér, és learatja a babérokat: felmászik az alkotmányra és a – korábbi epizódból – már ismert kulccsal, amit természetesen ismét az orrunk alá nyom – kinyitja a koronákat. Ezekben most nem papiros, hanem egy-egy színes gömb van, melyek a bolygatás hatására vibrálni és morgolódni kezdenek. Ez felkelti István érdeklődését, mert felemeli őket, és eddigre – az akció közbeni neszeket meghalló gonosz őrök is megérkeznek. Láthatóan nem arat viharos tapsot főhősünk ténykedése, amiért megkaparintotta a szent tárgyakat. Az őrök megpróbálják jobb belátásra bírni Pistát, de ekkor szokatlan dolog történik: Pista megváltozik, a kezében lévő golyók pedig füstöt, lángot kezdenek szórni.
Látszik a szemében: igazán élvezi a dolgot. Aprítja rendesen az ellenséget, és ezzel rávilágít ama örökbecsű mondatunk igazságára, hogy "isa, pur és homu vogymuk".
Miután nem marad egyetlen éghető dolog sem a templomban, hősünk is odébbáll, a történetnek vége szakad... szerencsére.
Az eszmei mondanivalót ki-ki megkeresheti a filmben, de a lényeg az, hogy a néző a végén fellélegezhet; a hőssel együtt túlélte a filmet. A Négy korona kincsében megjelenő effektusok kezdetben még izgalmasak, de egyre unalmasabbakká válnak; gyakorlatilag néhány – nem is eredeti – ötlet váltakozik a történet folyamán, a háromdimenziós hatást pedig a magyar – kétdimenziós! – feliratozás üti agyon.
Hát így volt Disneyland a "kispiszkosban". Talán majd legközelebb...
Go-Ga