Fábry Sándor a szájmenéséről és azon belül is sajátos jelzős szerkezeteiről vált ismertté. Egyedi figura, aki az információcsere során - melyet egyesek beszélgetésnek hívnak - amit egy halandó ember egyetlen mondatban sűrít össze (megkímélve hallgatóját a felesleges időpocsékolástól), azt Ő barokk körmondatok kusza szövedékében fogalmazza meg. Néha annyira belegabalyodik a saját verbális dzsungelébe, hogy kénytelen onnan "nagysándori" módszerekkel kivágni magát ... De kit zavar, úgyis a közönség veszti el előbb a fonalat ;-).

Múlt heti előadásában sem csalódhatott az, aki már hozzászokott sajátos módon előadott poénkodásaihoz. Abból pedig most is töménytelen mennyiséget zúdított - csaknem másfél órán keresztül - a Magyar Művelődés Házába betévedt - és jeggyel rendelkező - Fábry-rajongókra.

Az előadás díszlet és minden más felesleges kellék nélkül is éppen elég kaotikusan zajlott le. Erről természetesen Fábry gondoskodott. Egy szál mikrofonnal a kezében mesélte képtelenebbnél-képtelenebb történeteit; egy sikertelen "burgenlander" sítúráról, melynek fáradalmait kórházban heverte ki, Kolompár Vinettú-ról aki segítő, "fiszet" lefogni képtelen jobbot nyújtott neki a kórteremben, a kacsát "sétáltató" Nauszikáról, akinek szerelméért hősünk lemaradt élete legnagyobb "barnamedvéjéről", a Zulejka-féle valódi túróscsusza élményéről, melyről viszont mi maradtunk le.

Megismerhettük a kórterem rémét, Müllert, aki mint "szőrös bula" kacsázott át félretaposott papucsában Fábry lelkivilágán. Aztán egyszer csak elfogyott a szufla (ez kizárt!) vagy túlléphettük a fizetett műsoridőt?
A történetek minden előzetes figyelmeztetés nélkül, hirtelen megszakadtak.
Talán jobb is így. Azért "Fábryból is megárt a sok"