Apró "stückök" kergettek az őrületbe

Imádok kiállításmegnyitókra járni. Bár az utóbbi időben egyre jobban zavarnak a zenei betétek.
- Amíg a látogatók gyülekeznek, addig szeretnék egy kis Beethovent - mondja a művész. A szervező érti. Hangosítás fel, muzsika indul. Csak diszkréten, hogy ne zavarja a műértő közönség laza csevelyét. Annyira azért nem diszkrét, hogy meg ne jegyezze valaki a látogatók közül, hogy ez Ravel. Nem számít, mondja a szervező, úgysem veszi észre senki. Engem azért nem a Beethovennek mondott Ravel zavar (annyira).
Még a szólószámok ellen sincs kifogásom. Hadd örüljön a lehetőségnek a zenész, ha már annak ment, néha kell neki a (garantált) taps, a közönségnek meg - különös tekintettel némely kiállítási anyagra - a minimális esztétikai élmény, a szervezőnek meg - a szólista családtagjai és szomszédai révén - a minimális létszám.
A pontosítás végett azt is megmondom, hogy eddig úgy konkrétan mely apró stückök kergettek az őrületbe. Mozart török indulója, meg Kis éji zenéje, Joplin Ragtime-ja. Fene a kifinomult ízlésemet, gondolhatja bárki, miközben úgy intellektuális talajon terelgetve tovább a magvas kultúr-problémát, arra gondolhat, hogy talán a fent nevezett zenedarabok valami oknál fogva a kiállítás hangulatához nem illettek volna. Abban azért majdnem biztos vagyok, hogy Hindemith ebben a formában kiállítóteremben nem fog elhangzani, mert a probléma oka más. Ezek a kis zenei betétek a megnyitó alatt a legváratlanabb pillanatokban hangzanak fel, és nem holmi agyament happening részeként, hanem üzleti szempontból életbevágóan fontos mobilhívások jelzéseként. Ha létezik annyi arrogancia - saját fontosságának tudata mellett - valakiben, hogy az általában jó akusztikájú kiállítóteremben a mobilját elfelejtse kikapcsolni, mi lehet annak az akadálya, ha az üzlet is úgy kívánja, hogy Hindemithből is mobilszignál legyen?

szöveg és fotó Tóth Éva