Nagyon szubjektív kritika a '99-es Soproni Füzetekről

Csak annyit ígérhetek, hogy őszinte leszek, és előre biztosítani szeretném tiszta szándékomról a kiadvány minden alkotóját. Ha nem lennék szubjektív, őszinte sem lehetnék és polgár sem, akinek bizonyos szempontból sajátja ez a könyv: nem csak tárgyi, hanem szellemi birtokosként kívánkoznak ki ezek a mondatok.

Megjelent a Soproni Füzetek 1999-es száma. A 21. éve élő periodika indulási szándéka hivatalosan Sopron szabad királyi várossá való nyilvánítása 700. évfordulójának alkalmával merült fel. Az akkori városvezetők segítségével, több mint 30 esztendő után, sikerült létrehozni a Soproni Írók Antológiáját. Három nemzedék mutatkozhatott be egyszerre, három korosztály, mely teljes keresztmetszetben igyekezett minél szélesebb olvasóközönség elé tárni a művészetek amatőr és fél-amatőr megszállottjainak éves-kétéves tevékenységét. A már az első megjelenést követő országos visszhang lehetővé tette, hogy először kétévente, majd évente mutatkozzanak meg a közvélemény előtt a soproni, ill. soproni kapcsolattal rendelkező írók. A periodika természetesen nem vállalkozhat teljességre a maga 3-500 oldalas terjedelmével.
Már évek óta állandónak mondható a kiadvány felépítése: mindig egy összetett, bemutató-szemezgető jellegű, Kaleidoszkópnak nevezett sokszínű fejezettel nyit, melynek főleg változó darabjai vannak. A villódzó jellegnek megfelelően időben és térben nagyon különböző aspektusok szerint kerülnek a tiszta lapokra az irodalmi pillanatképek. Van azonban egy több éve visszatérő része ennek a fejezetnek: Becht Rezső: A bűvös henger című "Nagyismétlése az életből". Jól példázza ez a visszaemlékezés, hogy a valóság naturalizmusánál kevés rettenetesebb van. A történelmi visszaemlékezés értékű alkotás olvasata bizony jó idegrendszert kíván. Részei ennek a fejezetnek a 80 éves Jánosy István köszöntései - néhány gondosan kivitelezett kézműves-értékű saját vers kíséretében.
Számomra az igazi csemege a Karner Frigyes Károlyról szóló visszaemlékezés Dér Endre tollából "Fricó" címmel. Igazi gyöngyszem, főleg annak, aki az ismert evangélikus teológus munkásságába-családjába be tudja azt még illeszteni. Köszönet a megörökítésért.
Balássy Pétert a belváros mindent felülíró, uralkodó műemléki együttese ihlette meg, majd Büki Attila európai szemléletű Határfa című gondolat-együttesét követhetjük feszült figyelemmel. Bősze Balázsnak a formával ellentétben álló, szigorú hangvételű, kicsit kérlelhetetlen bencés szellemidézése a Kecske Templom harangzúgásán kelt életre, Szimon János evangélikus lelkipásztor humánus önéletrajzi ihletésű írása pedig egy nehéz korszak igencsak göröngyös útján vezet végig, kicsit visszanézve, kicsit átgondolva annak mozgalmasságát.
A Versek és Novellák fejezetre igaz talán leginkább az egyenetlenség, már csak jellegénél fogva is. Az egészen amatőr próbálkozások mellett, melyek a rigmus szintjén alig emelkednek felül, igazi szépségekre akadhat a figyelmes olvasó. Mintha - félelemből, ál-liberalizmusból (?) - Sopron költői félnének a struktúrától, melyet ugyan ők építenek, de az olvasónak leginkább valamiféle rugalmas masszát szeretnének feltálalni, jelek és forma nélkül, hogy saját csapdájába essen a vers-puzzle kirakója. Az immár magyar etalon-költészet remekeinek előadói az igazi tanúim, hogy mennyire nagy vonalakban segítenek csak az írásjelek, mondatkezdetek, mégis az anarchiától mentenek meg, a struktúra összedőlésétől: a formai szépség nem kevés, kár erről a lehetőségről lemondani - persze, ha van ilyen.
Bősze Balázs három versét emelem ki. Alkotójuk vágya a stabilitásra, a révbe-érésre, a szilárd támasz keresésére még a játékos formán is átüt, igazi teljes-emberi komplexitásra ismerünk a költemények bármelyikében. Szellemi keverékében is érdekes Czethoffer Csaba Ősemlék-e. Drescher J. Attila költeményeiben a József Attila áthallások zavarnak, miközben a szép természeti képeket, vallomásokat olvasom. Fecske Csaba kis remeke, az Elégia külön figyelmet érdemel. Huszár László őszinte, érzelmekkel túltöltött versein akad meg olvasó szemem. Jászberényi Sándor kissé aggregáló költészete nekem kicsit soknak bizonyul. Biztos vannak nálam romantikusabb olvasók is széles e hazában. Nem tudom megítélni jogosultságát. Kadosa Beatrix prózaverse ügyesen vezet végig a maga emlékező-liturgikus kettős spirálján, hogy személybe-életbe építetten mutassa be a világot a maga emberileg megismerhető törékeny teljességében. Kovács András szelíd hangon keresi a válaszokat kérdéseire. Köves György két megjelent versét formalistának mondanám, annak ellenére, hogy az elsőre inkább a "tartalmi formalizmus" a jellemző.
Sarkady Sándor fordításai igazi telitalálatok - közöttük található(k) talán az egész kötet egyszerűségében monumentális, legszebb alkotása(i). Közülük is kiemelkedik jól-megoldottságával a "Nincs időnk" (William Henry Davies). Olvassák el! Teljes mondanivaló, tökéletesen egyszerű, megcáfolhatatlan forma és élő, bennünk életre kelő, továbbgondolásra késztető, ismerős képek. Utána már semmi bonyolultat nincs türelmem elolvasni.
A prózát Bősze Balázs munkája vezeti be, gondosságában és a történet gördülékenységében csakúgy, mint az élőkép hitelességében, a kifejezések választékosságában, költőiségében magasra téve a mércét az őt követők előtt.
Horváth Marietta karácsonyi története éppen advent utolsó hetében ér, így hát századelős hangulatában-formaiságában is megkap. Drescher J. Attila gondos munkát végzett: biztosan szakítja meg a fonalat és tekeri más irányba, hogy modern legyen és értelmezhetetlen. Mutatis mutandis - azt írta a cím alá: "A forma a legrövidebb út a legerősebb kifejezéshez"- igaza lett. A legerősebb kifejezést váltotta ki belőlem, de ehhez a formátlanság kevés volt: a megoldatlan jelen futurisztikus transzponálása, értelmetlenné tétele szükségeltetett hozzá. Kár! Hárs József útleírása kedves és minden bizonnyal megfelel az átélteknek. Talán ő sem élt át csodát, ebből marad ki az olvasó is csupán. A prózai összeállítást Szapudi András illuminált fantazmagóriái zárják, röviden, nagy örömömre.
A város kulturális életéből című fejezet az összeállítás legmelegebb szívű része. Szinte meghatók ezek a megnyitó-szövegek, melyekből a sorstárs-kortárs iránti megértés messze kiviláglik. Nem tudom, másnak mit mondanak ezek a jólfésült és kedves ismertetők, nekem azt jelentik, hogy a merkantilizmus minden kapcsolatot tönkretevő szelleme még nem jutott el a soproni amatőrökhöz, ahogy igazi "csipkegalléros lélekkel" (ez nem lelki csipke, ne tessék összetéveszteni!) Salamon Nándor fogalmazta: "kisművészek" körébe. A nagyokat, a nagyra tartottakat, hiszen oly messze még a valós megítélés, lehet bármivel felaggatni, ott már komoly érdekek ütköznek; a semmittevés egzisztenciája kerül veszélybe.
A kiadvány egész méretéhez képest rövidre sikerült Tanulmány fejezete két értékes írást tartogat: Kovács József Lászlóét Komor Gézáról és Gráberné Bősze Kláráét Endrédy Zoltán Sándorról (utóbbi a művek felsorolásával és irodalomjegyzékkel együtt.)
A Megemlékezés rovat Jánossy Györgyről, a kétszeres Ybl-díjas, nemrég elhunyt építészről szóló szép visszaemlékezéseket közöl, valamint Nagy Alpár ír egy soproni muzsikus házaspárról (Marietta - "szintén zenész" - gyermekük novellájáról már ugyanezen kiadványban megemlékeztünk.) A soproni zenei élet történetéből immár kitörölhetetlen házaspárról szívesen emlékezik meg a referáló, aki maga is, kisiskolásként, Horváth József dirigálását figyelte a régi kaszinó erkélyéről; nagytermének mai bejárata felett bronz dombormű emlékezteti a belépőt a teremben bolyongó hangok régi mesterére.
A kötetet az ÁVH-s ismereteinket kiegészítő Hajnal László Gábor írás, ifj. Sarkady Sándor tanulmánya a vörös hóhérokról és Kovács József Lászlónak Csapody Miklós megjelent írásaihoz kapcsolódó jegyzete zárja.
A kötetet soproni művészek alkotásairól készült fotók illusztrálják.
Milyen tehát a Soproni Füzetek 1999-es száma, mely idén először szerepelt az Önkormányzat költségvetésében? (Így legalább a nyomdaköltségeket hivatalos forrásból, elismerésként biztosították.) Vegyes, mint minden antológia, mint minden átfogni szándékozó mű, melybe ilyen és olyan is kerül. A kritika, bevallottan, szubjektív. Mindenki joga, hogy valóban elolvasva a kiadványt, saját véleményt alakítson ki.
Egy dolog azonban botrányos, mondhatni kritikán aluli. Ez pedig a helyesírás. Az első oldalakon számolva száz hiba után feladtam.
Ismerjük a nyomdai viszonyokat, tudunk viszont arról, hogy léteznek olyan emberek, akik nem művészi "nézőkével", hanem a helyesírási hibákra "kihegyezett" látással bírnak. Léteznek nyomdai korrektúrák, van, ahol több is. Úgy gondolom, ha már hivatalos, anyagi megbecsülés illeti a szándékot, ezt legalább azzal illik meghálálni, hogy a magyarul tudó olvasót nem "rontják meg" a művészet nevében. Ugye, abban egyetértünk, minden esetleges véleménykülönbség ellenére, hogy a művészet azért nem erre való!
- DI -