"A nép bámészkodott, ..."

Ez a cikk nem egy előadás kritikája - nem is lehet az, hiszen a bemutató jóval később lesz, csak néhány gondolat egy nem mai, de ma is gyakorolt magatartásról.

Mi, akik a hosszú és többé-kevésbé hermetikus elzártság után egycsapásra egy olyan világba kerültünk, ahol bizonyos dolgok csak adott időben szenzációk, és ennek megfelelően történik minden hír tálalása, kicsit meglepetten vesszük észre, ha mások felhívják figyelmünket arra, hogy ilyen tekintetben sincs túl sok új a nap alatt.
A hír lehet cián-szennyezés vagy gyilkosság, a falu bolondjának meztelensége vagy egy közismert személyiség viselt dolgai, de ebbe a kategóriába tartozik a régi matchbox-ok árának emelkedése vagy a maci-őrület a butikokban és kiállítótermekben egyaránt.
Mondom, csak a szavak és alkalmak változnak, az elvek azonosak. Minél több bőrt lenyúzni a most eladhatóról, ameddig hír-, ameddig újdonság-értékű.
Amikor a Soproni Petőfi Színház új bemutatóinak anyaga után böngésztem és Jacques Deval nevét kerestem a világhálón, meglepve találtam egymás nyomán az egyformábbnál egyformább történeteket a harmincas évek orosz emigrációjáról. A Balalajkától Ninocskáig vagy az éppen bemutatás előtt álló Tovaris-ig terjedő emigráns-pátyolgatás - nem nehéz kitalálni - egy ugyanilyen érdeklődési hullám hordaléka.
Amint a tenger monoton és visszafordíthatatlan hullámai mindent - valódi értéket és talmit, gyöngyöt és lyukas konzervdobozt egyaránt - a partra sodornak, úgy néz ki egy ilyen "divathullám" hordaléka is keresztmetszetben.
Bonyolult és nehezen megfogható idők: szörnyűségesen aktuálisak, hiszen a módszer és a színvonal - a fegyverek kivételével - alig változott. Máig beszédtéma az "orosz lélek" és a Gulág, az érték és a kiszámíthatatlanság, a véres Honvédő és a még véresebb Honveszejtő.

Könnyű és gyermekjáték ehhez képest 1936., a Tovaris születési ideje és Párizs, ahol nem találkoztak a művésznegyed lakói sem a cárral, sem Kun Bélával, Sztálinnal legkevésbé, de még olyan kitörölhetetlen emlékek sem tapadnak egy nép kényszervágásaiból a szürke sejtekhez, mint a nagyszülők meséi és az iskolák kihagyhatatlan és leghaszontalanabb oroszórái, ahol a tovaris szó "szagolható" felhangokat kapott.
A kokettálás idején - hányszor megismétlődött! -, amikor a Nyugat mint érdekességet kezelte az új rendet. Ebben a kokettálásban a maga módján - Jacques Deval darabja ennek ugyancsak része - az értelmiség is osztozott, vidám helyzetkomikumokat keresve és találva ott, ahova már a távolból nem szivárgott vér - és úgy gondolták -, gyalázat sem. Mindjárt kellemetlenebb lenne a dolog, ha mondjuk Párizsnál találkozik a két szövetséges front és a gyakorlatban, egy deformált saját nép önnön képén keresztül figyelhette volna a szerző, amiről beszélni és amit átélni két nagyon különböző dolog.
Nem teszi könnyebbé a helyzetet a jelen, ahol az "egyedül elviselhetőnek" kikiáltott társadalmi forma teremt tendenciájában rabszolgai határsorsot anyagiakban és használ fel javakat, pszichológiai módszerekkel karöltve, többnyire a hisztériakeltés szánalomraméltóan primitív, de sokszor eredményes eszközeivel, szellemi rabszolgaság megteremtésére.
Mondom, nem új találmány a szellem csiklandozása, még ha fél szemünket be is kell csukni és fél agytekénk tartalmát ki is kell rekeszteni. Mindezt egy jó mestermunka olvastán írom le, kis gondolatébresztőnek ( -zavarónak?) egy kedves és gondtalan esti szórakozás elé.
Lehet, hogy csak én vagyok túl érzékeny, lehet, hogy mindez csak nekem jutott eszembe. Azt már el sem merem mondani - de lehet, hogy kitalálják (legyen szellemi feladat!) -, milyen asszociációkkal került a cím az írás elejére. Bocsánatát kérem, kedves Olvasó!. Nem akartam megzavarni várhatóan gondtalan, most már 500 km-es biztonsági távolságú szórakozását!
- DI -