A közelmúltban a családban egy évek óta nem használt bőröndre volt szükség, melyet így ki kellett ürítenem. A koffer régi fotókkal volt tele, melyek közül jó néhány már nem is tudom mi célból és egyáltalán miért készült. Emlékek, gondolatok, elmúlt pillanatokról...

Illetve, bocsánat: Éva néni. Soha nem tegeztem őt, bár sokszor biztatott erre. Évekkel ezelőtt, hirtelen elment közülünk, de itt hagyott nekem egy történetet, mely nem más, mint az ő élete.
Talán a háború előtt történt, amikor nagy szerelmével, Lacival, az Erzsébet-kertben sétáltak, tervezgették a közelgő esküvőt. Évike csinos volt és fiatal, zsongtak körülötte a főiskolás fiúk, Laci viszont megfontolt, nála jó néhány évvel idősebb csendőrtiszt, aki talán lassabban vagy éppen megfontoltabban reagált a kissé talán el is kényeztetett leányzó hirtelen jött ötleteire. Laci egyszer csak azt vette észre, hogy egyedül maradt, Évike sértődötten hazafutott, majd bizonyítandó szuverén egyéniségét hamarosan el is jegyezte magát egy katonatiszttel, amit aztán máig emlékezetes esküvő követett. Illetve nem is annyira az esküvő volt emlékezetes, mint inkább a nászútra való elindulás körüli herce-hurca, amikor is a pesti gyorsvonat több mint egy órás késéssel indult a soproni állomásról, ugyanis Évike meggondolta magát, ő továbbra is Laciba volt szerelemes, újdonsült férjével immáron nem óhajtott nászútra menni.

Az esküvőt aztán hamarosan követte a törvényszerű válás, Lacit pedig elsodorta a háború, majd az azt követő hadifogság, ahonnan olyan hírek érkeztek Sopronba, hogy a tífusz mindörökre véget vetett az Erzsébet-kerti szerelemnek. Így Éva ismét férjhez ment, mígnem az ötvenes évek közepén váratlanul meg nem jelent Laci, aki nem csak a hadifogságot és a hastífuszt, hanem mintegy ráadásként még a recski munkatábort is túlélte.
- Férjnél vagyok Lacika, ne haragudj, pedig már nem szaladnék el!

Már a hatvanas éveket írtuk, amikor Éva váratlanul megözvegyült, ismét kereste Lacit, de senki nem tudott róla információval szolgálni. Talán a gyűjtőfogházban végezte az egykori csendőrtiszt. Így visszatért szülővárosába Sopronba, ahol újból férjhez ment és az Erzsébet-kerti fák alatt ismét felidézhette egykori szerelme emlékét. Az évek pedig repültek, az egykori Évikéből időközben nyugdíjas Éva néni lett, aki a nyolcvanas években immáron harmadik férjét temette a soproni evangélikus temetőben.

Egy szép tavaszi napon diszkrét csengőszó zavarta meg a szokásos délelőtti kávét. Az ajtóban egy nyolcvanon felüli, egyenes tartású, mosolygós úr állt: Laci. Bár az évek elrepültek mindkettőjük felett, az a régi szerelem... Hetekkel később, amikor én először találkoztam velük, már a több mint negyven évvel későbbre halasztott esküvőre készültek. Máig sajnálom, hogy azt a bizonyos felvételt, igen, ott az Erzsébet kertben, nem készítettem el róluk, mert esküvői fotó már nem készülhetett, Laci szíve a kitűzött időpont előtt néhány nappal, örökre megállt.
A kor- és sorstárs Faludy György Recsken írt sorai jutnak eszembe: