Ő talán boldogabb volt mint én

Még nem ért véget a tanítás, még gyerekzsivajtól hangosak az iskolák, még feleléstől, dolgozatírástól félő diákok várják az órák végét jelző megváltó csengőt, de lassan felkerül a táblára az első betű: az Ó, és egyre közelebb a tanév vége. Ilyenkor emlékezünk meg róluk, akik írni, olvasni, számolni, gondolkodni tanítottak minket. Tanítókról, tanárokról, oktatókról, egyszóval: a pedagógusokról. Kezük munkája nyomán a kezdeti ákom-bákomok kisimulnak, a kezek helyett a számolásban a fejé lesz a döntő szerep, az akadozó tőmondatokból folyékony gondolatok alakulnak. Nagy munkát vállaltak magukra, mikor ezt a szakmát választották élethivatásul.

A jővő zálogai ők. Formálják a jelent a szebb, jobb jővő reményében. Manapság, amikor az ismeretek - egyes szakterületeken - akár napok, hetek alatt is elavulhatnak, különösen nagy feladatot vállalnak. Nem csupán tudást adnak át, hanem megpróbálják azt megtanítani, hogyan kell tanulni. Életformát, életstílust alakítanak ki, amely a modern ember életformája. Ennek nagyon gyorsan kell alkalmazkodnia a környezet változásaihoz, mert aki késik, lemarad, lemaradhat akár örökre. Nagyszerű hivatás ez. Látni, ahogy változnak, fejlődnek a rájuk bízott emberpalánták, és a palántából ember lesz, sok-sok megpóbáltatáson keresztül.
Az iskolákban nap mint nap vizsgázik mindenki, tanár, tanuló egyaránt, az előbbi abból, mit tud, az utóbbi emberségből, szeretetből, tudásból, toleranciából, empátiából és még ki tudja, mi mindenből. Nekik az osztályzatot az élet adja, és bizony sokszor éveket kell várni rá. Egy osztálytalálkozó, egy érettségi találkozó alkalmával derül csak ki, hogy jól, vagy rosszul végezték a munkájukat. Sok családnál egyetlen gyermek nevelése is megoldhatatlan feladatnak tűnik. Ők gyermekek százait nevelik, tudásuk legjavát adva. Ki az, aki ne emlékezne régvolt diákéveire szívesen? Az idő távolából már másként látszik minden, megszépülnek az évek, javulnak az osztályzatok, és helyére kerül az akkor esetleg érdemtelennek tartott dogok sora is.
Soha nem felejtem el ILI nénit, aki az általános iskola első osztályában a betűvetésre, olvasásra és számolásra tanított végtelen türelemmel. Az O betűt tanultuk írni. Nem nagyon akart kerekedni, inkább a tojás és a négyzet keverékére hasonlított. Látta, hogy már fogy a türelmem. Odajött segíteni, megfogta a kezem, és együtt gömbölyítettük "O" betűt: sajnos, nem nagyon akart sikerülni. Azt hiszem, még sírtam is. Aztán egyszer csak sikerült, és ő talán boldogabb volt, mint én. Így van ez velük. Bár nem mindig látszik, de akkor boldogok, ha sok sok ötöst, jelest oszthatnak, ha mindenki mindent tud.
Gondoljunk rájuk szeretettel így a nyár elején, június első vasárnapján ...

Szöveg Nagy András