Partikuláris kultúra, partikuláris igazság?

Illusztráció: D. Hoffer Erzsébet
Egyre több (írott) forrásból értesülök arról, hogy nem feltétlenül a felvilágosodás időszaka volt, mely az örök igazságokat kétségbevonva, az ember erejében bízva próbált egy sokszínű világot alkotni, mely - milyen érdekes! - mégiscsak egységes, ekként kezelhető egész.
Tulajdonságok sora (szépség, egység, hasznossság, igazság) kapott heterogén külsőt és hátteret. A századelő nagy viszaemlékezői is jobb esetben egy kézlegyintéssel, rosszabb esetben mutogatással testálják a felelősséget a korábban egységesnek tűnő világ megbontásáért egymásra.
Tény, hogy a korábbi, egységesnek látszó szemléletre való visszatérés a XX.sz. során nem sok jóra vezetett, az egységesség mindig a kreativitás kárára történt, az e jegyben született izmusok nem az emberiség büszkeségei.
Ennek a sokszínűségnek a látszatával, legalábbis ennek igényével indult a világháló is, s ahány divatot csak ebben a pár évben átéltünk a design területén, minden kereskedelmi vonás mellett inkább a divatdiktátorok, mintsem a tartalmi törekvések irányában vezették a látogatót.
Akik pedig valaha is arról álmodoztak volna, hogy az írott kultúra digitalizálása általános hozzáférhetőséget biztosít a monitorok előtt ülőknek, azok nagyot csalódtak: a szerzői jogok kedvezőtlen változásai és ezen jogok ellenőreinek szaporodása szétfoszlatott minden ilyen álmot; ugyanazok a boltok telepedtek át a telefonvonalakra, melyeket korábban egészséges sétával jártunk végig.
Ma pedig már csak ülünk és klikkelünk.
A szellemi sokszínűség pedig nehezen tűri a másik színt, még ha számára ugyanazok az oldalak (lehetőségek?) is adottak. Feltétlenül érvényesül a világ igazsága: ahol a pénz tömörül, ott többet lehet létrehozni. Ma már sokkal tisztább, "fair" játéknak tűnik, ha két ember egy forintért öli egymást, mint ha pl. saját igazukért törnek lándzsát.
Úgy néz ki a dolog, hogy a divergáló vélemények és színek távolodása egy ideig, egy állapotig mindenképpen, törvényszerűen tart. Vannak ugyan őshüllőszerűen ható emberek, akik az összekötő szálakat már akkor keresik, amikor erre semmi látható fogyatékosság (betegség, halálközelség, rokkantság, rászorultság) nem kényszeríti még őket. És eljön az idő, amikor mégis végig kell tekinteni a világ egységén, a magunkra is érvényes sors miatt. Megtaláljuk-e az erőt, mely egy gyenge legyintésen túl valamiféle összegzésre teszi képessé a gyengülő testet és dörömbölő szellemet?
Előnyben vannak, akik a világ egészét valamilyen szempontból bírják. Itt is nagyon különböző dolgokról van szó: egy tudomány birtoklásánál (és értelmezéssel együtt gyakorlásánál) jobb egy művészeti, alkotásbeli áttekintés, félelmetes különbözőségekkel. Ami az ismeretek teljességét jelenti, az pedig az ember ismerete. Nem bőrszínről és intelligenciáról, nem hosszú és zárt limuzinokról, színes reflektorokról beszélek, hanem a járásról, ülésről és fekvésről, a rongyokról, éhségről és szomjúságról, a magányról és a megközelíthetetlenségről, az eltántoríthatatlan végső kézfogásról, mely addig tart, amíg átlépünk. S addig is egyek vagyunk, talán egyedül hihető módon a világ egységét képviseljük.
- DI -