|
KultúrVáros |
|
Csak a cél az, ami megmarad
Csak a cél az, ami
megmarad
Odüsszeusz nyila
Nem sok mindenre emlékszem már az Odüsszeiából. Fiatalon
láttam,
és részben olvastam. Halványan derengenek fel az Adria kékjei, a
fehér
házak, a görög tragédiák kellékei és díszletei, a kérők hada és az
idővel dacoló özvegy.
A férfiasság jelképévé és az egymásnak született párok
gondolatvilágává, nélkülözhetetlen személyi-tárgyi feltételként
avanzsált környezet, melynek volt ideje és kényszere arra, hogy
gondolkozzék. Forró szélként végigsöpör a nyugtalanság és az új világ
zűrzavara ezen az egyszerű, de képletességében elképzelhetetlenül
összetett jeleneten, hol előhíva, hol a háttérbe taszítva a tárgyi és
emberi szereplőket.
Időnként felmerül benem ez az egyetlen képsor, mely a mai
computer-grafikákhoz képest micsoda primitív techniakai feltételekkel
felvéve vált jelképpé. Az íjat felajzani képtelen kérők hada, a
felajzott, de a fejsze fokában elakadó, megtörő, irányt változtató
nyílvesszők sora.
Megszemélyesedik bennem a tárgyak sokasága, egyéni jelentést
kapnak a nyélnek való lyukak a fejszéken.
Mennyire egyszerű lenne vallási jelképként a tű fokának nevezni a
szűk, nyélnek való áttörést az acélpengén, és idézni a gazdagok
kárára.
Igen, ez lehet végső konklúzió, lehet annak jelképe, ami következik,
de
addig élnünk kell, és a nyílvesszőnek át kell jutnia a megismerés
szűkületén, passzolnia kell a belehelyezett bizalommal, meg kell
felelnie tágasságában (átlőhetőségében) az anyagi feltételek
egyezőségének, ellen kell állnia a foknak a társadalmi, hamis,
szóban
tett elhajlítási kísérleteknek, túl kell élnie az ismeretség,
esetleges barátság buktatóit, át kell csúsznia az ismeretlen,
aktuális
akadályokon, hogy ott álljon, legalább szándékban párban a cél előtt.
Minek felel tehát meg a vessző? Magának az életünknek. S a cél? A
cél változik, s nem mindig marad középen, sokszor hamis, sokszor
elérhetetlen. A nyíllövő választhat: vagy a hamis célra tart, vagy a
fejszék fokára. A célt sokszor az egymás mögött sorakozó fokok mögött
csak sejtjük. S ha szerencsénk van, és a férfi-női kettősség egyesült
nyíl-egyenességében eljutunk oda, akkor belefúródunk,
megmozdíthatatlanul, látszólag élettelenül, de abban a
mozdíthatatlan,
kaleidoszkópban nyert egységben, ahol már eleget forgott a világ, a
mozdulatlan örömében.
Amikor végignézek egy életen, ezeket a fokokat látom, ahogy suhan
közöttük forogva a nyíl. A Film pedig minden alkalommal megszakad,
tovább nem követhető. Nem látom, ahogyan a kör közepébe talál. De ki
tudná, hol a közép?
Látom a célzásban és feszítésben elfáradt férfiarcot, látom a nő
elfogadó mosolyát, és nekem ez elég. A nyíl pedig továbbröpül, és
lassítva vagy anélkül, de közel egy pillanat alatt, már a végső
együttlétben célhoz ér.
Látom magam előtt az arcokat, Irene Papas felejthetetlen
mosolyát, és visszafordulok a saját íjamhoz, már repül a vessző.
Mintha több is lenne a fejszék foka, s talán szűkebb is. Szeretnék
átjutni!
- DI -
2000. szeptember 19., kedd 00:00
|
|
|
