Mitől tért el és mi volt azonos?

Ha egy zenei előadást vizsgálunk, két dologra kell választ adnunk elsősorban. Az első az, hogy a hangok a helyükön voltak-e (magasságban és az ütemen belül) és azt a jelentést adták-e vissza a szöveggel együtt jelen esetben, amit a szerző annak szánt? A válasz első felének is ezernyi összetevője van: megfelelő ütemválasztás (tempó), együttlét a légzés teljes szinkronitásában, időbeli belépések, és mindez egy előadás természetes módon felfokozott érzelmi állapotában.
A második fél mégis a nehezebb, hiszen összbenyomásról van szó: egy ideál megközelítéséről, mely a komponista zsenialitásában fogalmazódott újra az ősi himnusz alapján. Sajátos, eltéveszthetetlen egyéniség, mely nem azonos Verdi opera-szerű, de ugyancsak csodálatos Requiemjével, de nem azonos Webber próbálkozásával sem. Pedig ahogyan ezt mostanában mondják "az sem semmi!". Sok Mozart mű - és interpretálója - magában hordja a kísértést: "ha jól eltalálod a tempót, bírod is és nem ütsz mellé, már te vagy a győztes"!

A requiem technikailag nem bonyolult, szép és egyszerű, valamit átment a preklasszikus zene formáiból is, előre is mutat az érzelmileg hangsúlyos tételekben, mégis rendkívül nehéz. Olyan nehéz, mint a legegyszerűbb dallam tiszta intonációja, egy kitartott hang tiszta, felhangok kísérte csengése. Olyan ellentétek szólalnak meg a zenében, melyek bennünk is állandóan, egymás mellett vannak jelen, meg sem merjük szólaltatni, de még bevallani sem! Menny és pokol egyazon tételen belül, egyazon emberen belül. És mindez bennünk van. Aki bírta, az az "etalon" mellett még 17.30-kor a TV-ben is meghallgathatta a művet Vásáry Tamás vezényletében. "Alul-fölül" fel voltunk készítve a hangversenyre. Aki helyet talált autójának az esti temetői áradatban, az még be is juthatott.
Megvolt-e mindez a sajátosság Sopronban Mindenszentek estéjén, a Szent Mihály Templomban, melyet ezen az estén az öreg- és újtemető sokezernyi lángocskája melegített kívülről, egyben látogatókat adva és hangulati lehetőséget az előadásnak?

Dárdai Árpád vezényelte az előadást a Soproni Liszt Ferenc Szimfonikus Zenekar és a Pedagógus Kórus élén. A szólisták: Altorjay Kinga (szoprán), Makkos Ágnes (alt), Kovács Etele (tenor) és Bordás György (basszus).
Senki ne nevezze másnak: dicséretet mondok. Egy jó közepes provinciális előadást hallhatott a közönség. Megállás, jelentős kiesés nélkül, majdnem minden hangot lejátszva. Aki még jobbat nem hallott, annak ismerkedésnek megfelelt (talán).
Szerencsére Dárdai Árpád nem törekedett semmi extrára: néhány tempóválasztási ízlésbeli különbségen kívül jól vezényelt, sikerült a legnehezebb és kisiklófélben levő részeknél is a nyugodt vizekre "visszaevezni". Tehát ismétlem: ebből a "nyersanyagból" nem volt rossz az előadás.
Csak attól félve, hogy bárki is azzal vádol, hogy közben elaludtam, elsorolom a tételek fő hiányosságait.
Requiem: szétesett a zenekar és az énekkar: ez annál feltűnőbb, mert ugyanazt húzzák-fújják-éneklik.
Dies irae: Ha a harag, a megítélés napja ilyen lassú lenne, soha meg nem halnánk, és Isten előtt végeláthatatlan sor kígyózna; itt először nem bírta az énekkar szusszal, tűnt fel a férfikar gyengesége, a zenekar relatíve erős volta.

Tuba mirum: a szólóénekesek bemutatkozása. Végig jellemzők: a basszista nehezen bírja a mély hangokat, kicsit mindig siet, a tenor tempója kiszámíthatatlanul, olaszosan énekel latinul (ez később szűnik), díszítő elemei ellene mondanak minden zenei szabványnak, Dárdai először "tornázik" kicsit kétségbeesettebben. Az alt tiszta, de gyenge, a SZOPRÁN TISZTA, jó szövegértelmező, öröm hallgatni.
A Rex tremendae "x"-ei eltűntek: az a betű hiányzott, ami a legfontosabb. A Salva me pianója mezzofortéra sikerült és nem tudott még ezen sem végig megmaradni.
A Recordare tétel szóló tétel, egyszerűen hamis (ilyen fokú mellétalálás csak ez egyszer fordult elő).
A Confutatis lángocskái legfeljebb malacpörkölésre lennének elégségesek, mégis egészében az egyik legjobb tétel.
A Lacrimosa kicsit romantizál, majd hangjára talál: másodszor nem bírja levegővel kitölteni az énekkar a hangokat.
A Domine Jesu szövege egyszerűen érthetetlen.
A Hostias tempóvétele érthetetlenül gyors, nem találták meg a dallamívek megkívánta tempó és a szépség elemeinek felvillantásához szükséges kompromisszumot.
A Sanctus szép, kis kiegyensúlyozatlanság, bizonytalanság az elején, de a másik jó tétel.
A Benedictust a szólóénekesek szétesettsége miatt nem lehet a jól sikerültek közé sorolni, pedig voltak nagyon szép részei.
Az Agnus Dei a harmadik, csaknem maradék nélkül tetsző tétel, egyszerű, formált, jól sikerült.
A befejező tétel, mely nem túl meggyőző, a szoprán szóló itt érthetetlen módon tördelt.
Mit mondhatnék ezen kívül? Minden nagyobb malőr nélkül lezajlottak a fúgák, a pozan (harsona) túlharsogott mindent, és az üstdobot is lehet halkabban ütni, ha éppen szükséges.
Az érzelmi részét nem fogalmazom meg. Ma már harmadszor hallottam, különböző előadókkal a művet: így nehéz is lenne versenyre kelni. A Requiem persze elsősorban imádság, amit együtt mondunk halottainkért. Jó lett volna gondtalanul együtt imádkozni. Talán majd elalvás előtt.
- DI -

2000. november 01., szerda 00:00