Egy jól megválasztott cím egy egész cikk tartalmát megváltoztathatja

Nézem a tévében, ahogyan az iszlám közösségben fulladozó kis keresztény mag éli szokványos életét. Sorsának jellemzői intra- és extrapolálhatók bármily vonatkozásban. Mindannyiunk akár tágabban értelmezhető kisebbségi léte köszön vissza a nyelv, vallás, faj, származás, anyagi helyzet, iskolázottságból - és még sorolhatnám - adódó másságok vállalásában, amelyhez legtöbbször elválaszthatatlanul, ám nem mindig felismerhetően tartoznak hozzá a homogenizálás spontánnak feltüntetett, esetleg olykor nyíltan erőszakos, vagy befolyásolhatatlanul törvényszerű folyamatai.

A mára jellemző demokratikus egyenlőtlenségben és a nem feltétlenül diktatórikus jellegű igazságtalanságok közepette a kisebbség iránti gesztusok legtöbbször eszközként működnek a többség hatalomért folyó harcában.

Míg a kisebbség diszkriminációtól szenved, addig a többség ez előbbiek jogfosztottságának megszüntetésére tett bármely mozzanatban privilégiumok megszerzésének veszélyét látja. Mindezek fölött ott lebeg - a politikai érdekek érvényesítésében szintén bármikor bevethető és hatékony eszköz - a globalizáció és a regionalitás ellentmondása.

Jellemző az is, hogy a fenti általánosságoknak nevezhető megállapítások, sajnos, szót sem érdemelnének, ha az említett tévéműsorban mintegy summázásként nem az hangzik el, az, hogy a kisebbségek számára a túlélés titka a mimikri.

Hogy a műsorban zárszóként elhangzott mondatra hányan figyeltek, és főleg voltak-e, akik azt meg is értették, nem tudni. Mert ahogyan egy jól megválasztott cím egy egész cikk tartalmát megváltoztathatja, ugyanúgy e végkövetkeztetés megfogalmazása ellenkező előjellel látta el a műsor során elhangzott összes addigi - kisebbség megmaradására vonatkozó - megállapítást.

Mert egyrészt, nincs olyan közösség, vagy akár egyén, amelynek, vagy akinek a túlélés - a vegetálás - lenne az életcélja. Az ember életre hivatott, értelmes, alkotó, tevékeny életre. Olyanra, amelyben helye van, feladata van.

Másrészt a közösségben alkalmazott mimikri az egyén számára jellegtelenséget - a többséghez való teljes hasonulást -, végeredményben asszimilációt feltételez. Kisebbségi sorsban megmaradni csak önmagát, kultúráját, nyelvét, hagyományait, vallását vállaló közösség tud. Nem azért, mert érdeke, hanem, mert felismert erkölcsi kötelessége. Érdeke érvényesítésének útja pedig tényleg a mimikri lehet, a környezethez való teljes alkalmazkodás. Csak külső jegyeiben - tehetnénk gyorsan hozzá - a szó igazi értelmére gondolva - önnyugtatás- és igazolásként.
Amúgy a mimikri nem elsősorban az emberre jellemző képesség.

Tóth Éva