Ameddig az emlékezet tart...

Lehet, hogy jobb dolog híres emberként, de legalábbis egy nevezetes közösség tagjaként meghalni?

Bevezetőként sürgősen szeretném leszögezni, hogy fontos dolognak tartom a legprofánabb Halottak napi megemlékezést, mert ezek többsége, ha nem is a halottakért, de a mi emlékezetünk fenntartására jó szolgálatot tesz. "Memento mori!"
Nem szeretnék vitát kelteni, hogy előrelépés vagy valami másnak a megjelenése-e a R.I.P. (Requiescat in pace), a Dona eis requiem vagy bármely más típusú és elvű megemlékezés.
De mi lesz a többiekkel? Ez a kérdés foglalkoztat. Amikor valaki nem kíván az élő közösség jó tagja lenni, annál inkább koszorúz "hivatalból" szobrokat, hősi temetőket, kopjafákat és táblákat. Az emlék megfakul, a vér szerinti ősök anyaga végképp elenyészik.
Magam arra gondolok, hogy az ismeretlen katonához hasonlóan az ismeretlen, az emléktelen halott az, akiről a személyes emlékkel bíró elhunytak mellett igazán emlékezni illik. Ők vannak többen, pedig - és ebben biztos vagyok - a maguk módján ugyanúgy teljesítettek. Megilleti őket az egyenrangú tisztelet, akik anyagukban már csak bolygónk kérgét adják.
Az ismeretlen ember...a gondolat továbbvisz és elhelyez mindannyiunkat egy sorba, amibe tetszik-nem tetszik, magunk is beállunk. Államférfiak és pápák (akiket külön figyelmeztet a hivatalba lépés szertartása), nemesek és hadvezérek, felfedezők és filmsztárok. Gondoljunk arra, azokra is, a sajátjainkra is, akiknek nincs díszes sírhelyük, akik bizonyíthatóan semmi fontosat nem csináltak, mi mégis itt vagyunk, nagy-ember tisztelő utódok, akik oly könnyen elfeledkezünk.