Egy ismert ismeretlen fényképe nyomában

Budapestről utaztam haza, anno mint medikus. Egy-egy kimerítő hét után vágyva vártam a vonat csattogását a sűrű soproni levegőn, az akkor még büszkeségnek számító csúszózsalusan épített TV-tornyot meglátni a hegytetőn, a hidat, a kórház visszhangzó épületének hangját (pont ott és belülről hány vonatot láttam elmenni a következő években!) és persze, menyasszonyom, majd feleségem, szeretteim közelségét élvezni! Soha nem vágytam vissza ezt a heti utazásos életet!

"Előszagolni" pedig egy kis soproni levegőt, szívesen szálltam be már Budapesten jó, soproni ismerős kupéjába: biztosítva volt a jó hangulat hazáig, megelőzve a fenyvesek illatát. Egy alkalommal "amatőr művésztársammal", a nálam másfél generációval idősebb Laci bácsival hozott össze a jó sors, akivel néhány éve már a soproni Liszt Ferenc Szimfonikus Zenekar másodhegedűsi posztján együtt riszáltuk a vonót, amíg kényszerből át nem nyergeltem a brácsások bandájába.
Nos, a fenti időpontban mindez már távol volt. Sajnos - mondom ma, felnőtt ésszel, mert hogyan is tudtam volna különbséget tenni a női fenekekre papírgalacsint célzó elsőpultos másodhegedűs és a szerényen hátul ülő, Dér Zoli bácsi (volt matek-tanár, aki mellesleg egy hét alatt tanult meg japánul, hogy saját nyelvén köszönthesse az ideérkező delegációt) ugráló vonóvégétől mindig tisztes távolban ülő Dr. Medgyesi Laci bácsi között, aki messze tartotta veszélyben forgó szemevilágát ama ugráló bottól. Ez sem volt kisebb művészet, mint "elmaszatolni" a hátsó pultnál. Tehát nem tudtam, kivel beszélgetek a szünetben, Laci bácsi fantasztikus humorúnak, de valamilyen módon mindig visszafogottnak bizonyult. Volt is oka rá!

"Mellesleg" ugyanis Laci bácsi Konvent-elnök volt (a Konvent jubileumi ünnepéről írt cikkben látható róla a fotó), aki a legmerevebben tartotta magát a '46-ban elfogadott Konvent-szabályzathoz, de nem is tudtak belekötni. Amikor pedig megpróbálta az ÁVH, azt írta nekik, hogy jelenti Rómába az "ügyet", utána pedig, ha kell, börtönbe vonul. Nem sokan próbáltak akkoriban ilyet. Ő igen. Megúszta.

Higgyék el, nem véletlenül! Arany humora mellett a család mintaszerűen keresztény életet élt a legnehezebb időkben is, sokban, anyagiakban is segítve az egyházat. Erről részletekben nem beszélhetek, ez most már sok tekintetben csak Laci bácsi és az ő jóságos Bírájának ügye. Neki biztos, hogy nem kellett "joghézagot keresnie" a Bibliában.
Álljon itt a vonatban elmesélt történet bizonyságul humorára :
"Képzeld, a Rókusban feküdtem vizsgálatokon!" (Közbevetőleg: a Rókusban akkor dolgozott Pommersheim Czeida Ferenc, akivel sikerült egyszer-kétszer találkoznom, kivételesen úgy, hogy kb. tudtam is, milyen megtiszteltetés ez. Állítólag az ország "legnagyobb emberét" is operálta, aki látva a műtő falán lógó keresztet, választás elé állította a professzort: vagy ő, vagy én. A professzor pedig csak ennyit mondott: nem akarja megoperáltatni magát? S mind a ketten maradtak.) Hát ez volt akkor a Rókus. Folytatom Laci bácsi anekdotáját. "Mellettem egy hentes feküdt. Láhatóan nem volt már sok neki hátra, s valami nagyon nyomhatta a lelkét. Könnyíteni akarva magán, utolsó erejével felém fordult és ezt mondta: Uram! Ha jót akar, parízert ne egyen!"
S íme, megérkeztünk Sopronba, egy kacagó kupéban, melyben Laci bácsi vitte a prímet, mint annyi másban, amiről akkor (még) nem tudtunk, mert mi csak szolid másodhegedűsként ismertük az egyik hátsó pultnál. Mindez pedig szóljon, ahogyan mondani szokták, a mulandóság cáfolatául!

- DI -