A technikai fejlődés kérdései nem kihagyhatók

Illusztráció: Giorgione: Vihar - részlet

Miután nyilvánvaló lett előttem, hogy az ún. nyugdíjas évek gondtalan olvasás-pótléka idő és lehetőség formájában nem fog rendelkezésemre állni, az idei nyáron eggyel csökkentettem "restanciámat": egy 1967-es kiadású Bernáth Aurél-könyvet ("A Múzsa Udvarában") vettem kezembe. Megdöbbentett az évszám. Érettségi előtt álltam akkor, amikor ez a könyv megjelent. Nem én vettem. Feleségem könyvtárából került "közös tulajdonba". Mit tudtam, mit gondoltam én akkor művészetről, absztraktról? Nagyon jó könyv, meglátásainak apropóján többször kölcsönzök a jövőben a mára formált gondolataiból.
Művészeti könyvek természetesen már akkor is, előtte is voltak. Éppen ennek a könyvnek gyalázatos minőségű fekete-fehér ábrái és három darab színesnek mondott illusztrációja - melyet a szerző mond jónak az ő gyermekkora reprodukcióihoz képest - gondolkodtatott el a reprint és a valódi, élő megismerés közötti különbségről.
Az ember azt gondolná, hogy vesz egy univerzális színes filmet, mely vakura és természetes fényre legalább jó, a technikus beüti a filmtípus varázsszámát az automata gépbe, majd az ontani kezdi magából a szebbnél szebb, színesnél színesebb képeket. Természetesen a valódi színekkel: nincs mese, a színhűség ma már a fotózás legelemibb feltétele. Itt kezdődik a pofára-esés első fázisa. Alulexponált a kép, a vaku visszavillan, ferde, új kivágást kell csinálni. Ugyanez digitálisan már a helyes színemlékezet alapján mesterségesen "helyrehozható", sőt, a képernyő általában a rosszabbat is jobbá, látványosabbá teszi. (Hányszor járhattunk így, e rovat szerzői, amikor valaki a jóindulatú válogatás alapján, amit a képernyőn látott, ítélőképességünkben kezdett kételkedni!)
Akkor még nem beszéltem a színtévesztők, egyéb szemhibák, lencsék torzításairól, a kép színeinek tudatos érzékcsalódás-keltéséről és az interpretáció, ha úgy tetszik a prezentáció fejlődéséről. (Első esetben a közzététel "körítéséről", PR-ről, manegement-ről, plakátról, magáról a névről, második esetben pedig a keretezésről, a kiállítóhelyiség minőségéről és megvilágításról van többnyire szó.)
Ezek után teszem fel a kérdést, hogy melyik színhűségről beszélünk? Mert színhelyesség ma már nem csak egy van. A nemzetközileg kívánatos megvilágítás lámpatestei és égői például három és fél szoba-méretű teremre ma már kijönnek egy Kossuth-díjból! Külön protekció a gyártó cég címének megszerzése, idő a beszerzése még akkor is, ha megvan a pénzügyi alap. Ilyenkor kezdenek el élni a színek, csillognak a fények, térbe helyezik a fehérek a motívumokat, megmutatják mindazt, ami a képben potenciálisan benne van. Ehhez képest egy jól fotózott katalógus (amelynél többet talán én sem látnék egy közönséges, természetes megvilágításnál), tökéletesen, a ma létező legjobb nyomdatechnikával létrehozva, "szürke kis egereket pacniz" a fehér papírra a látványhoz képest.
A lehetőség nyilvánvalóan, keresve és a technikai feltételeket megtalálva, benne van a képben. De hogy ezt a művész is így akarta volna (akár csak 35 évvel ezelőtt is), az már erősen megkérdőjelezhető.
Marad tehát a hatás, melynek alanyi fokozati sora a rossz, majd jó reprodukció, az élő megtekintés kiállításon, majd ugyanez egy modern világítás látványában: mely tetszik-nem tetszik, bizonyos fokig manipulált. Hasonlít a sminkelt hölgyhöz, akire - mondjuk - a képernyő (v. éjszaka) után már egy szimpla fotón (élőben) esetleg rá sem ismerünk.
A hatás pedig, melyet a mű ránk gyakorol, a birtoklási kísérletnél perdöntő, mely igazán egy ismét speciális körülmény során, az együtt-lakásban a legnagyobb, de érzékelhető egy tárlat vagy jó album megtekintésekor: jobbak lettünk-e általa, vagy hiába gyúlnak lángra a csillagok, bennünk, szívünkben, a látványt követő magatartásban csak halvány visszfénye, vagy még az sem pislákol.
A pusztán elméletinek tűnő eszmefuttatás pedig maga a valóság, mondjuk, olyan, mint az a kétgombócos fagylalt, amit mindenki megérdemel, aki a cikkben idáig eljutott.

Szöveg: -DI -