A költő, a vers, a nyelv és a nemzet célja

Az ember életében az igazán nagy találkozások a lelki találkozások. Ezek - mint nevük mutatja -, különböző tér- és időbeli, valamint tudati síkokban mozoghatnak. Olyan alkalmak ezek, amelyek tudatunkon keresztül ugyan, de tudatalattinkban és lelkünkben kitörölhetetlen nyomot hagynak.

Ilyen találkozás volt a soproni Ünnepi Könyvhét első rendezvénye: találkozás a Költészettel.

Jellegénél fogva egy ilyen találkozás lényegét leírni, vagy ábrázolni nem lehet és nem is érdemes. Sőt bizonyára akad olyan résztvevő is, aki majd rámcáfol: ugyan, mindez csak egy író-olvasó találkozó volt Kányádi Sándorral.
Ha akadna ilyen olvasó, szívből kívánom neki, hogy - előbbi fejtegetésemet megmagyarázandó - talán évek múlva (időben és térben eltávolodva ), és valami egészen más élethelyzetből adódó analógia kapcsán (tudati síkban) történjen meg ez a találkozás. És akkor részesévé válik egy csodának, igaz, hogy csak egy pillanatig tartó, és nem hatalmas eget- rengető csodának: csupán szemtől szembe találkozik a Költészettel.

A költő versről, nemzetről, történelemről, nyelvről beszélt a tőle megszokott kányádisándoros öniróniával, azzal az önmagunkon is mosolyogni tudással, amely a felnőttség jele. Szerinte nem nevezhető felnőttnek, sem az az ember, sem az a közösség, etnikum vagy nemzet, amelyik saját gyarlóságán nem tud nevetni.

Kányádi Sándor 70 éves, egyidős a Könyvhéttel. Könnyű őt kiismerni , hiszen lelkét, érzelmeit, életét önti versekbe. De ismerjük-e igazán Kányádit? Tud-e még olvasóinak újat mondani?

A Költő

Kányádi Sándor negyven éve minden találkozó alkalmával elmondja, amit most is, itt is elmondott: most mi, akik azt hisszük, hogy egy költővel találkoztunk, ne legyünk annyira biztosak ebben. Ez egy olyan foglalkozás, amelynél csak az illető halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, akinek ő hitte magát, vagy akinek őt hitték. Még akkor is kételkedjünk ebben, ha számos könyve jelent meg, akkor is ha számos kitüntetést akasztottak a nyakába, még akkor is ha ilyen szép számmal gyűltek össze hallására-látására. Majd ha unokáink, a maradék érdemesnek tart valamit is kézbevenni abból, amit írt, legalább egy verset, akkor ők elmondhatják már, hogy az én ősöm egy nyáresten egy igazi költővel találkozott Addig higgyük, hogy ő az, akinek olykor magamgát is hiszi, hiszen a költőnek erre a hitre van szüksége.
Egyébként is, az Úristenen kívül, mindenben kételkedni kell, mert csak a jóhiszemű kételkedés viszi előbbre a világot.

A Vers

A költészetben nincsenek nagyon új dolgok, nagyon kevés dologról szól a vers: születésről, halálról, szerelemről, életről, tájról, természetről ...Évezredek óta mások és mások mondják el mindig ugyanazt, újra és újra. A vers nem az állandóan változó világban az állandó változó hajszolása, hanem az állandó változásban az örök állandó megragadása. Az igazi versben az örökkévalót kell olykor megpillantani, megpattintani, elkapni és saját szemüvegen át egy villanásra felmutatni.

A vers krónikás ének is. Térben és időben bizonyos tartalmakat hordoz, aztán más tartalmak tapadnak hozzá, az életérzések frontbetöréseinek megfelelően. Akkor igazi, amikor az idő elmúltával is versnek marad: tájversnek, gyermekrajznak, amikor magában is élvezhető. A baj akkor van, amikor a vers valamilyen ügyet akar szolgálni. Amikor az ügy kipukkan, a vers is értelmetlenné válik.

Nincs külön gyerekvers: csak vers van. A Szentírást, Petőfit, Aranyt, Adyt és sorolhatnánk irodalmunk klasszikusait: mind lehet a gyerekeknek is ajánlani. Csak annyiban van gyerekvers, amennyiben van kicsi asztal és nagy asztal. A kicsi asztal azért kicsi, hogy a gyerek fölérje, amikor táplálékot akar venni magához, keményebb fából készül és ki is színezik A nagy asztal a felnőttnek való, kényelmes, nem kell meghajolni mellette. Amikor a gyermeket a nagy asztal elé teszik, párnát tesznek alá, hogy úgy érje fel azt. Ennyit segítenek rajta.

A Nyelv

Régi magyari őseink a koporsó mellett állva azt gondolták: az Istennek sem lehet tetsző, hogy megholt magyari testvérünk lelkét olyan nyelven ajánljuk az ég irgalmába, amelyet a végtisztességet tevő közönség, édesanyja, édesapja, testvérei nem értenek. És akkor, körmére égő gyertyával egy barát, - vagy több - lefordította a temetési beszédet. Neki, vagy az utána következőknek volt bátorságuk el is mondani ezt a szöveget: por és hamu vagyunk..
Akkor találta meg a nemzet: a célját, amely a XX. század alkonyán is még mindig ugyanaz

A Nemzet Célja

Mi lehet egy nemzet célja a világban? Mi a magyar nemzet célja a világban? Isten a magyar népet - mint kiválasztott népet -, mert minden nép kiválasztott abban, hogy célja és feladata van a földön - egy nyelvvel áldotta meg.
A Nemzet célja az, hogy a számunkra Isten által kiválasztott nyelvet az emberiség életének legvégső határáig továbbvigye, gyarapítsa, éljen vele, benne és általa Isten nagyobb dicsőségére és mindannyiunk örömére.
Addig vagyunk magyarok és magyarok addig vagyunk, amíg magyarul beszélünk, gondolkodunk, tanulunk.

Nem az a kérdés, hogy tud-e még Kányádi újat mondani. Az új, a megfoghatatlan, az elérhetetlen az, amire vágyunk. De nem feltétlenül az, amire szükségünk van.