KultúrVáros |
Ránk lehet-e ismerni?
Ránk lehet-e
ismerni?
Felületi körkép a felújítás
után...
Az Orvosi Kamara immár azonosított orvosokkal dolgozhat.
Mindegyiknek kártyája van, chippel, mely az adatait (mit,
hogyan, miért?) tartalmazza. Ma kellett átvenni az egyik kórházi
osztályon.
Az ajtóban kis betegemmel találkozom: "Jó napot!" - mondja, és
robog
el mellettem. Felébred bennem a lelkiismeret. Hová küldhettem? Ki
kínozta meg, hogy ilyen morózus?
Magam bementem egy rövid várakozás után a kijelölt terembe. A
rövid várakozást a felvételis nővérkék szívélyes csevelye okozta. Nem
velem, egymással. Magam merően tanulmányoztam a tapéta illeszkedését
a
padlóhoz. A nővérke kétségbeesett sikolya ébresztett bús magányomból.
Kezdett rájönni, hogy valami nem stimmel. Eligazítás következett,
majd
a szerencsések közé kerültem.
Miért voltam szerencsés? Mert nem kaptam egy népszerű
pénzintézetünktől ajánlott levelet, melyet egy kollégám már nem is
akart átvenni. Benne bankkártyaajánlat, felhívás átvételre jobb
esetben - rosszabb esetben újabb fényképfelvétel kérése,
kártyaátadási
időeltolással. Mindaddig értettem az új kép kérését, ameddig saját
pofázmányom meg nem láttam a kártyán. Édesanyám nem ismerne rám.
Néhány színes folt, közötte villogás. Hogy ehhez minek új fotó?
Szerencsésként az ügyintézés termébe kerültem, majd személyi
igazolványom fejében (pecsétek, iktatások, ellenőrzések, aláírások
kimaradhatatlanok) megkaptam a csodakártyát. Olyan telefonkártya,
amit
nem tudni ki, mikor, mire cserél, addig is felhasználható, adatok, de
minek - mindezt aközben hallottam, hogy az én ügyintézőm tovább
pecsételt, a szomszéd pedig már a megjegyezhetetlen
felvilágosítástömeget abszolválta éppen. Amikor az én ügyintézőm is
el
akarta kezdeni, legszebb féloldali mosolyomat elővéve közöltem, hogy
már mindent hallottam, oldalról, tudom, hogy semmit nem tudnak a
jövőről, ezzel el is válhatunk. Megértett. Halvány mosoly, úgy
mondanám, a tehetetlenség mosolya, majd távozás.
Ez volt. Ja, igen! D.u. megjelent az én betegem, aki oly mérges
volt, amikor az osztálykapuban találkoztam vele.
Kérdeztem, miért volt olyan mérges, és mit keresett ott?
Segédnővér-nővértanuló. Mondtam neki, hogy ha ennyire felidegesíti az
a sok ... beteg, akkor nem lehet, hogy rossz szakmát választott?
Tény,
hogy sok gond van velük. Hát a betegek már csak ilyenek. Arra
gondoltam, hogy amikor a miniszter végigsétált a felújított másik
épületen, vajon csak a csoda-guruló-ágyakat nézte, a csapok ÁNTSZ
szerinti szabályos elhelyezését, vagy gondolt-e arra, hogy ezeket az
ágyakat is részben olyanok fogják körbevenni, akit a beteg idegesít,
ki nem állhatja, meggyőződése, hogy csak azért született, hogy az ő
életét megkeserítse. És akkor hiába a legszebb felületkezelés, a
leghermetikusabb ajtó, mert a gyűlölet, a saját munka gyűlölete átsüt
mindenen. Ezen sem kártya, sem légkondi nem segít. Embere pedig, aki
a
csodát hozó helyre, jelképesen itt is a Bethesda felkavarodó vizébe
helyezze a beteget, még neki sincs. Majdnem azt mondtam, hogy
körülötte pedig nincs beteg. De ez így, ugye, talán nem is igaz?
- DI -
2000. szeptember 21., csütörtök 00:00
|
|
|