Az ünnep hátteréül

Illusztráció: az MTV2 közvetítés anyagából
Ha ezelőtt úgy harminc évvel meginterjúvoltak néhány művelt embert Magyarországon, hogy ki a kedvenc zeneszerzője, többségük a három B-vel kezdődő nagyságot említette: Bachot, Beethovent és Bartókot. Néhány esetben még és már említés történt Wagnerről, de ritkán, mert gyanús árnyékot vetett a választ adóra.

Nemrég egy riportban az alanyt arról faggatták, hogy vajon, ha fáradt, fordul-e pszichológushoz? Az illető mosolyogva válaszolta: "Nem, hanem Bach zenéjét játszom vagy hallgatom."
Mitől ilyen hatású ennek az embernek a zenéje, hogy nem érintik a vallási villongások, érintetlenül hagyják az évszázadok, meghajoltak előtte kortársak és utódok egyaránt? Protestáns létére írt "katolikus" misét és motettákat, korálokat, kantátákat - és senki nem veszett össze miatta. Persze, el lehet intézni úgy is a dolgot, hogy "nagy koponya volt." Az is.

A Tamás Templom karnagya termékeny szerzőnek bizonyult. Hatalmas, alig belátható nagyságú életművet hagyott hátra, melyet a BWV betűk és mögöttük az ezres nagyságrendű számok jelöltek, amikor 250 évvel ezelőtt lelkét visszaadta Teremtőjének. Alkotói háttere a család és a hit, ami a kapott mérhetetlen talentummal való elszámolás kísérletére ösztönözte a folyamatos alkotásban.

Akik az ezredév fordulójának mintájára egy, a teljes Földet érintő Bach ünnepet szerveztek, elvekben is gondolkodtak. Nem rajtuk múlott, hogy elvétve és csak egy-egy TV közvetített részeket ebből a gálából: pl. a János-passiót, a h-moll misét. (Ez utóbbi előadása a Thomas Kirche kórusával élményszámba ment: a képeket is ebből az előadásból töltöttem le. Az iszonyatos testi-lelki koncentrációt igénylő, szólóénekesekre, kórusra és zenekarra írt mű, a credo utolsó kórusa kivételével csaknem tökéletesen hangzott fel a mindig utánozhatatlanul hangzó gyermekkórus, a négy szólóénekes ajkáról, valamint a rendkívüli kultúrával és virtuózan muzsikáló zenekartól.)
Ünnepelni Bachot - éppen úgy, mint a szilveszteri éjszakát - különböző módon és különböző közösségekben lehet. Sopronban két koncert emlékezett a mai napon az évfordulóra: egy a Szent Mihály Templomban, egy a Szent György Templomban - mely utóbbiban Magyarország legrégebbi működő orgonájának megmentésére gyűjtenek, immár évek óta, még kevés eredménnyel. Lehet, hogy nemcsak a szegény ember nem tud Magyarországon szolmizálni?

Lehetne milliós tömegeket is látni az utcákon, szólhatna egész városokat, földrészeket megtöltve zenével az életmű, ha nem"szellemi luxus" lenne a többség számára az immáron maradandó érték.
Ünnepelhetnék a családok a napot, az estét nem valamilyen szappanopera nézésével, hanem kamaramuzsikálással. Elképzelni is szép, hogy a nyáron nyitott ablakokból a két- vagy háromszólamú invenciók, triószonáták, a "Jóltemperált zongora" dallamai szűrődnének ki. Kodály országában is túlzás a gondolat két ember énekében vagy furulyájával?

Johann Sebastian Bach zeneszerzői technikájának egyes részei sokak számára elsajátíthatók, szellemisége viszont csak kevesek sajátjának bizonyult korábban is, ma is az előadói pulpitusokon. Aki már túljutott(?) a technikai nehézségeken, az azzal vesződik, hogy korhűen szólaltassa meg, mondjuk egy fúga egymást kergető dallamait. Akinek pedig ezt már összehangoltan sikerül megoldani, annak már "csak" arra kell ügyelnie, hogy "ugyanabba az irányba" szóljanak a hangok, "amerre" azokat Bach papírra vetette.

Nem biztos, hogy a világ Bachban a zeneszerzőt nem ismeri. Még az sem biztos, hogy "természetesen" valamilyen módon nem szereti őt és zenéjét. Bach azonban mindig több volt ennél: példakép, és ezt a mai világ már többségében nem hajlandó elismerni. Inkább ünnepli a felette elsuhanó időt, mint már a világban is az örökkévalóságban élő embert, és az abba az irányba fordító, az arra szánt és komponált zenéjét.
Márpedig ez a mai napon, erre a valóságos helyét a mindenségben mindig reálisan felmérő emberre emlékezve, kikerülhetetlen.
- DI -

2000. július 28., péntek 00:00