Hallgatom a Gondolat-Jel című rádióműsort, mely a mai egy órájából felet két ember vitájának áldozott.
Egyikük azt állította, hogy a politikusokat valamiféle szellemi gyámság alá kellene helyezni,(öregek tanácsáról, politikai legimitáció és igazság párhuzam-nélküliségéről beszélt) hogy a háború, főleg, ha támadó, semmit nem old meg, hogy nagyon sok jobb megoldás is kínálkozik az erőszaknál.
Másikójuk a demokrácia semmibevételével vádolta az előzőt, novellaírással a történeti tények figyelembevétele helyett. A dolog külön pikantériája, hogy mindkét nyilatkozót könnyen el tudnám egy pártban képzelni véleménykülönbségeik ellenére.

Ki lehetne bírája a két tiszteletreméltó embernek, akik felett az elmúlt napok politikai cselekvése máris messze túlhaladt: az oroszok egy lövés nélkül, "barátilag", talán "behívásra" bevonultak, hogy Tito látszatvirágzó Jugoszláviájának romos maradványát parancsnokságon kívül hozzásegítsék a balkanizálódáshoz.

Ismét mindkét nyilatkozónak igaza van,:valakinek meg kellene védeni az embert önmagától, ugyanakkor méltóságát becsülve szabad döntési lehetőséget is biztosítani neki. Ki merné ezt a hálátlan feladatot vállalni? Ki lehetne az az öngyilkos, akit vagy akiket - jogosan - autokráciával vádolna a történetírás, miután tenne néhány sikertelen kísérletet a békés világ megvalósítására?

A műsor második felében John Lukacs nyilatkozott a műsornak új könyvéről. A beszélgetés záró-feleletében a világhírű történész arról beszélt, hogy nem arra irányult figyelme, hogy az ideák mit csináltak az emberrel, hanem az ember mit csinált az ideákkal.

Nekem ez tűnik a legnagyobb történeti igazságnak a hallottak közül. Mert mit tesz az ember az önállóság egyedüllétének kétségbeesésében, ha saját magának akarja kiállítani a diliflepnit, amihez mindig is két aláírás kellett?