|
Mi a fejlődés?
Mi a fejlődés?
Érettségi kapcsán
Illusztráció: Rembrandt: A tékozló fiú hazatérése
Magam tettem fel magamnak a kérdést a bécsi Cezanne-kiállítás
után, hogy vajon az ember vágya - ti., hogy mindazon idő tanulságát,
amit eltöltött a földön, valamiképpen közvetlenül(?)-közvetve
átadhassa az utódoknak -, teljesülhet-e. Az impresszionisták nagy
öregje és a modern művészet atyja mint kivétel állt előttem, aki
végig tudott fejlődni ennek az "átadásnak" a művészetében. Örömmel
számoltam be erről, mint egy példa kapcsán, megpróbálva elkerülni a
lelkesedés és az alapvető emberi hajlam buktatóját, hogy
megfellebezhetetlennek látszó, általános tanulságokat vonjak le
belőle.
A héten jelent meg a "Híres festők" füzetek sorozatában a
Rembrandt-tal foglalkozó kiadvány. Indulásakor a rettenetes
fordítások
visszásságai többször adtak alkalmat egy-egy cikk megírására, mára
azonban a sorozat nagyrészt megszabadult kezdeti hiányosságaitól,
kinőtte gyermekbetegségeit és lényegretörően, mégis népszerűsítő
egyszerűséggel mutatja be a világtörténelem festészetének nagyjait.
A Rembrandt-füzetben (és életműben) is nyomon követhető egyfajta
folytonos fejlődés. Ez késztetett arra, hogy valamiféle párhuzamot
vonjak a két mester élete, életfelfogása között. Nem okoskodás, csak
feltételezés, amit megfogalmaztam magamban, így, nem sokkal az
érettségik után.
Ha a folyamatos fejlődés feltételeit keressük, mindenekelőtt ki
kell zárnunk a tehetetlenséget okozó szervi betegségeket, bár ennek
hatása sem abszolút, ha valakiben "lerázhatatlan" közlendő lapul, s
kikívánkozik.
Mind a két életben sok szenvedés van, Rembrandt átmeneti jólétét
leszámítva rengeteg nehézség, megélhetési gond. Más embert ennyi
csapás, Cezanne esetén bizalmatlanság, elszigetelődés már régen
megállított volna, értelmetlenné téve saját maga számára mindenfajta
további munkát. Lehet, hogy az ember nem akkor áll meg igazán, amikor
megállítják, hanem akkor, amikor önmaga megáll és azt mondja: "Elég
volt! Nincs tovább!" Ez pedig bekövetkezhet tizennyolc éves korban -
és
lehet, hogy csak a halál vet véget a "még"-nek.
A gondolat jobb átadásának, tökéletesedésének titka - úgy látszik
- mindannak feldolgozása, beépítése, ami történik velünk. Nem passzív
elfogadásként, nem azt tagadóként, elfelejtőként, a tudatból
kirekesztőként, hanem aktív befogadóként, magunkévá tevőként és azt
újra közreadóként. A látszólagos veszteségből - úgy látszik - így
válik nyereség. Talán magunk számára is - ezt bizonyos szempontból
sokan tagadják -, de fejlődő alkotóként, az utódok örökségeként
mindenképpen.
-DI -
2000. július 23., vasárnap 00:00
|
