Kosztolányi módosított idézése csak játék a szavakkal, a tartalom más, talán nem olyan szépen sorokba szedett, de igaz. Ki ne tudná egy bizonyos koron túl, hogy szagok, illatok - minőségtől függően egész képeket, egész történeteket hoznak fel a tudatalattiból, hozzáillő érzelmi állapotokat is kölcsönözve a rég elfeledettnek hitt történeteknek.

Megfoghatatlan nosztalgia él bennem a ceruzák, írószerek iránt. Minden bizonnyal öröklődött a szokások és ceremóniák egymásutánjában, mert első világos emlékeim egyike, amikor édesapám kinyit egy gyönyörű dobozt és kivesz belőle egy csodálatosan, kézzel és éles késsel, annyi gonddal kihegyezett ceruzát, arany gömbszelettel a másik végén. Mint katona a vonalból, mint bogáncs-kóró a füvek szőnyegéből, emelkedik ki a barna-sárga árnyalatok átmenetében ragyogó ceruza, hogy már a kézben ívet írva a levegőben a papíron landoljon, hogy az egyszerűség legszebb vonalait és a betűvetés szépségét mutassa be nekem. A szavak pedig, melyek kísérik, ugyanolyan emlékezetesek: "ha egyszer komolyan szükséged lesz rá, itt találod őket a dobozban."

Az évek múltak és a feladat csak nem közeledett. Az általános és gimnázium padjaiban bűn lett volna ilyen ceruzát használni: megjelentek az első golyóstollak, hogy sietős írásomat elmondhatatlanul megcsúfítsák, sietős Laricsev-szenvedéseimet meggyorsítsák. Ugye, ide mégsem illik egy Mephisto vagy Flor de Bahia, Thebris, Scala, Turán és a király, a Faber Castell? Aztán a nem műszaki tudományok tankönyveibe sem kívánkoztak a gyönyörű, selymes 2B-s grafitcsodák, azoknak tökéletesen megfelelt a magyar tucatáru. Pedig az egyetem végére már, sajnos, tulajdonosa lettem a dobozoknak és tartalmuknak.

Az utóbbi évek alatt vettem észre, hogy a millió recept írásához vannak kedvenc golyóstollaim, hogy meg-megakad egy-egy töltőtollon a szemem és a csodálatos, vékony-hegyű töltőceruzákból is többet veszek a kelleténél. A nem használt darabok, mint valami gyűjteménybe, a dobozok szomszédságába vándorolnak. Nem, nem lehet őket összehasonlítani a klasszikus darabokkal, mert ezeknek, bármennyire is csillognak, már szaguk sincs és hol vannak azok a szép dobozok, a tucatos keményborítások és a harcos lovagok, akik a dobozfedélen és a használó szívében küzdöttek hegytörésig a használat és önfogyasztó alkotás segítésének dícséretére?

Mostanában mind többször nyúlok a fiók széléhez, hogy kihúzzam és csak egy pillantást vessek a sorakozó egyetlen rendre a szobámban. A lovagok most is harcra készek, miközben a nyomtató meg-megrándítja az asztalt, ahogyan önti magából a szebbnél szebb egyen-oldalakat és ilyenkor a két bajvívó szerszám a lovagok kezében összekoccan. Mint varázsló pálcája nyomán megjelenik előttem a ceruzák fölött a kéz és a bíztató arc, hogy újra keressem a feladatot, amire már igazán érdemes lenne feláldozni az illatos grafit-csodákból.