Pedig nem az ufonauták zöld, foszforeszkáló fénye, hanem a hétköznapi csodák azok, amelyek megtartanak bennünk a hitben, hogy élni érdemes. Az az elnyűhetetlen és minden bűnt legyőző szeretet, amire példát a laikusok világában legáltalánosabban az édesanyák adnak, az a minta, mely az ösztönökön túl, a mozdulatok és az utánzásra kényszerítő nevetés és könnyek mozaikjában tükrözi vissza a fogalmat, melyről manapság annyit beszélünk, de amit olyan keveset gyakorlunk.

Az édesanyák - a szó visszatetszést kelt a mai nemzedékben - példaképek. Egy bizonyos kapcsolatban adnak példát, amit általánosan lehetne követni. Külön érdekessége ünneplésüknek, hogy pont egy individualizálódó világ teremtette meg ünnepüket - talán éppen ellenpólusként, az egyén mindenkit sárba taposó érvényesülési akaratának ellenpólusaként, akik követésre érdemesek.

A történelem nagy anya-alakjainak élete nem volt szenvedésmentes, mai szóhasználattal igazán "kijutott nekik". Jézus vagy Szent Ágoston édesanyjának élete sem az a fajta öröm, melyet a mai nemzedék célul tűz ki maga elé. És ez nem intézhető el csupán egy kézlegyintéssel, mert ha nem lesznek édesanyák, akkor a mostohák lesznek az utolsó nemzedék.

Az édesanyák ünneplése a zsidókeresztény szeretetgondolat és azok ünneplése, akik ezt a feladatot beteljesítették. Visszamenőleg és előre. Nemcsak az egy szál virág átadásának pillanatában, hanem múltban, jelenben és jövőben mindaddig, amíg az utolsó anya mindent megbocsátó, simító keze lehanyatlik, mely biztosabb menedék, mint a vastagfalú betonbunker háború idején és sokszor végső menedék, szó nélküli magyarázat emlékében is, amikor már minden más kapaszkodó kicsúszott kezeink közül.