A kereszténységtől megszoktuk már, hogy sok tekintetben másképpen és mást ünnepel, mint a világ. Ez a három nap sem kivétel! Egészében a Megváltó kereszthalálának történéseire emlékezik az Egyház, melynek vége nem a sírbatétel, hanem Jézus feltámadása.

Nagycsütörtök a keresztények számára az utolsó vacsora emléknapja, katolikusok számára az Oltáriszentség alapításának ünnepe, melyet Jézus elfogatása fejez be. Akik megszoktuk, hogy az év 365 napjának mindegyikén szentmisét mutatnak be a templomunkban, kicsit a felismerés döbbenetével álljuk körül az oltárt Nagycsütörtökön: ekkor válik kézzelfoghatóan történetivé az esemény. Közvetlen emlékeztetővel, mint a lábmosás szertartása és a közvetett emlékezéssel, mint a minden évszakban másképpen, de mindig gyönyörűen diszített oltár megfosztásával díszeitől, hiszen a Jézust elfogó bérencek is megfosztanak minket Tőle. Elhallgat a zene, "Rómába mennek a harangok".

Nagypénteken egészen nagyszombat estig nincsen szentmise. Az igeliturgiát (Szentírás, passio, könyörgések) a kereszt előtti hódolat és az áldozás követi. A nagypénteki és -szombati templomra a CSEND a jellemző. Ez a csend semmivel nem összetéveszthető. Nemcsak a gyász csendje, annál sokkal üresebb! Ahogyan a szentségtartó ház ajtaja nyitva és mögötte semmi sincs, valamiképpen azt érezzük, hogy a világ milyen is lenne Isten nélkül. A kisértés ott dobol mindenki agyában: lehet-e ilyen csend, ilyen halálos semmi után valami még? Ez a csend a betegek csendje egyben, amikor csak az imádság, mint egyetlen kapocs létezik, sokszor felelet nélkül, az éggel.

A nagyszombati vigília szertartását - nagyon helyesen - ma már a legtöbb helyen sötétedés után végzik. Egymás után zajlik a tűzszentelés, a fény ünnepe, majd az igeliturgia (a tűz fényénél felolvasott szentírási részletek, melyek magyarázzák a megváltást), melyet a talán legszebb ének, az Exultet követ az allelujás szentmisével. A kereszténység kezdetére emlékezve a felnőttek keresztelése - egyúttal a hívők keresztségi fogadalmának megújítása - is ekkor történik.

A szent három nap, nagyon kifejező liturgiájával együtt, mint minden igazi ünnep, alkalom. Alkalom a titokban való részesedésre. Nem a tudás birtokába kerülésre - gnoszticizmusra - , hanem mindannak átélésére, melyet a három szent nap történetének megismerésével, szertartásainak tudatosításával Isten minden évben felkínál. Isten, aki az "üres edények megtöltésének mestere" kegyelmét különösen gazdagon árasztja ezen a három napon. Az ünnep megélése a közösségen, az Egyházon belül pedig különös jelentőséggel bír.